Martinovics Ignác II. Lipót besúgójából vált a 18. század végére tökéletesen korszerűtlen abszolutista rendszer ellenségévé. Az általa irányított szervezkedést szűk három hónap alatt leleplezték. A beszervezettek száma közelről sem lett volna elegendő a rendszer megdöntésére, Ausztria császára és Magyarország királya, I. Ferenc mégis a véres megtorlás mellett döntött, így 1795. május 20-án Martinovics Ignácot társaival együtt kivégezték.
„A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Pelcz mellé (így beszélé ezt nekem maga Pelcz), ájultan dőlt el, s Pelcz elébe álla, hogy többé semmit se lásson. A többi egy ütésre veszett. Laczkovicsnak igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. (…) Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott bekötötték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét.”
„A kopasz koponyáról lecsúszott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gratiát reményle. De szemeit ismét bekötötték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek.” Kazinczy Ferenc költő és nyelvújító így írta le a magyar jakobinus mozgalom vezérének, Martinovics Ignácnak és négy társának dicstelen végét, amely 1795. május 20-án teljesedett be Budán.
Az 1755-ben született, délszláv felmenőkkel rendelkező Martinovics Ignác a pesti piaristáknál tanult, majd belépett a ferences rendbe. Az 1778-ban áldozópappá szentelt magas műveltségű, több nyelven írni-olvasni tudó Martinovicsot azonban jobban érdekelték a természettudományok és nehezen tudott megbarátkozni a szigorú kolostori regulákkal. A nyugtalan természetű ferences szerzetes végül Bukovinába „szökött”, ahol egy lengyel herceggel bejárta fél Európát. Lembergben (ma: Lviv) végül teljesült az álma: az egyetemen taníthatott.
Lemberg viszont túlságosan messze volt a becsvágyó Martinovicsnak, aki bécsi, budai oktatói állást szeretett volna magának szerezni. A dékáni méltóságig jutó ferences szerzetes, akit ekkor már más európai egyetemeken is számon tartottak, azonban hiába kilincselt, munkát nem kapott, így végső elkeseredésében és a karrierépítés reményében 1791-ben II. Lipót császár besúgója lett.
A jövőbeli tudományos karrier érdekében Martinovics, akit Lipót udvari kémikussá nevezett ki, lelkes „beépített ügynökké” vált, és szorgalmasan jelentett a bécsi udvar által gyanúsnak és felforgatónak vélt szabadkőművesekről, akiknek vezetőjével, Gyurkovics Ferenccel sikerült bizalmas kapcsolatot kiépítenie. Lipót császár, a munkaadó azonban 1792-ben váratlanul meghalt, és az új uralkodó, I. Ferenc nem tartott igényt a szolgálataira. Az elkeseredett Martinovics ekkor saját ura, a konzervatív abszolutizmust erőltető, a polgári átalakulás ellen küzdő I. Ferenc ellen fordult.
Martinovics korábbi kapcsolati tőkéjét kihasználva 1794 tavaszán két titkos szervezetet hozott létre: a mérsékeltebb, Sigray Jakab által vezetett Reformátorok Társaságát, amely az országgyűlési képviselet kiterjesztését, nemzeti függetlenséget, az egyházi birtokok szekularizációját tűzte zászlajára, valamint a francia forradalom eszméin alapuló, radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát.
Martinovics Ignác egy 1881-es ábrázoláson
A két szervezet főigazgatója maga Martinovics Ignác volt, aki forradalmi kátékban foglalta össze céljaikat, amelyek a Szabadság és Egyenlőség Társaságát tekintve valóban alapjaiban változtatta volna meg a fennálló társadalmi és politikai rendszert. A Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által igazgatott Szabadság és Egyenlőség Társasága többek között az uralkodó, a klérus és a nemesség minden kiváltságának megszüntetését, a jobbágyok birtokjogainak törvénybe iktatását, a sajtószabadság és a közteherviselés bevezetését tűzte ki célul.
A mozgalomhoz nagyrészt fiatal nemesi, polgári származású értelmiségiek csatlakoztak, de a beszervezettek száma három hónap elteltével sem haladta meg a 2-300 főt, azaz komoly veszélyt nem jelentett a fennálló rendszerre nézve. Martinovicsot 1794 júliusában tartóztatták le Bécsben, becsvágytól hajtva eltúlozta vallatóinak az általa létrehozott szervezet jelentőségét.
A per a nyilvánosság kizárásával folyt. A bíróság 1795 áprilisában hozott ítéletet. A magyar jakobinusok közül tizennyolc perbe fogottat felségsértésért és hazaárulásért halálra ítéltek. Közülük végül tizenegyen – köztük Kazinczy Ferenc is – kegyelmet, azaz fővesztés helyett várfogságot kapott.
Martinovicsot, Szentmarjayt, Laczkovicsot, Hajnóczyt és Sigrayt 1795. május 20-án a budai Generális-kaszálón, a mai Vérmezőn fejezték le. Martinovicsnak végig kellett néznie társai kivégzését. Szolárcsik Sándorra és Őz Pálra, akik ugyan nem a vezetők közé tartoztak, de olyan vehemensen képviselték a bíróság előtt a francia forradalmi eszméket, hogy „megjavulásukra” az ítészek nem láttak esélyt, június 3-án ugyancsak a Vérmezőn sújtott le a bakó.
A kivégzetteket titokban temették el, hamvaikra csak 1914-ben találtak rá Budán, a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út sarkánál álló egykori katonai temetőben.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
