Jóval több mint egymillióan vannak hazánkban azok a nyugdíjasok, akik havonta százezer forintnál szerényebb juttatásból kénytelenek megélni – derült ki egy budapesti konferencián a minap. További tömegeknek ennél csak minimálisan jut több. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy az amúgy több szempontból is kiszolgáltatott idősek jelentékeny hányadának helyzetét egyetlen hajszál választja el a totális kilátástalanságtól. Elég egy váratlan családi tragédia vagy egészségügyi nehézség, és a nyugdíjasok máris a teljes nincstelenséggel lesznek kénytelenek szembenézni. Más kérdés, hogy a magyar kórházakban, rendelőintézetekben lassan úgyis lehetetlen meggyógyulni, tehát az egészségügyi vonatkozás szépen lassan úgy, ahogy van, kikerül az egyenletből.
A Magyar Nemzet múlt heti rendezvényén a fenti jelenségnek, mondhatni, éppen a fonákjáról, az ifjúság helyzetéről esett szó. Mit ad isten, róluk is az derült ki, hogy nagy részük helyzetét szintén a kilátástalanság, esetleg a perspektívanélküliség kifejezéssel lehetne a legszemléletesebben leírni. Róna Péter közgazdász például úgy fogalmazott: ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört. Szép, mondhatni, keserédes összefoglalása ez annak, hogy a konkrétan őket érintő kérdéseken túlmenően a fiatalok sem érzik értelmét annak, hogy hallassák a hangjukat a közéletben, hanem inkább elmennek. Egyre többen. Százezerszám. Lemondóan. Legyintve. Hátrahagyva szüleiket, nagyszüleiket a siralmasan kevés nyugdíjukkal, de legalább azzal a reménnyel, hogy ha máshogy nem is, anyagilag támogathatják őket onnan, az ígéret földjének persze inkább csak elképzelt világából.
Itt tartunk tehát: az öregekkel nem törődünk, ifjainkra keresztet vethetünk, s aki e két kategória között helyezkedik el, nos, nekik se sokkal jobb.
Középosztály, úgynevezett polgárság, amely tartást, öntudatot, identitást, gerincet stb. adhatna ennek az országnak, gyakorlatilag nem létezik, az értelmiségi már-már szitokszónak számít, pláne ha még liberális is, a keményen, összeszorított foggal dolgozó kisember pedig megnézheti, hová jut a kemény munkájával. Jellemzően kórházba, annak meg tudjuk, mi a vége. Vannak ezzel szemben mérhetetlenül gazdag, bármiféle emberi minőségnek, szolidaritásnak-empátiának (lásd még: felebaráti szeretet) híján lévő bűnözők az egyszerű tolvajtól a nagypályás gengszteren át a politikusig (ők helyettesítik a klasszikus polgárságot), valamint leszakadó, a semmibe hulló, jobb esetben herbálmámorban, esetleg metilalkohol-mérgezésben fetrengő tömegek.
De gondoljunk az eggyel szerencsésebb helyzetben lévőkre, olyanokra, akiknek van állásuk is. Mondjuk, közalkalmazottak.
Miféle ország az, ahol az állam a saját munkaerejét tartja cselédsorban?
Merthogy tulajdonképpen erről van szó, a tűzoltótól kezdve a szakápolón keresztül az egyetemi oktatóig terjedő igen széles szakmai spektrumon. Akinek egyessel kezdődik a havi nettó fizetése (és utána maximum öt számjegy következik még), és netán családja is van, az lakik valahol, eszik valamit, és ezzel el is tapsolta a pénzét, nem marad szabadon elkölthető jövedelme. Koszt, kvártély, ennyi. Aki nap mint nap ezért gürcöl, azt nem polgárnak hívják, hanem szolgának. Megint csak: tömegekről beszélünk, kétkezi és szellemi foglalkozásúak sokaságáról. Plusz a családjukról. Milliókról.
http://mno.hu/
Olyan időket élünk, amikor egymás után derül ki a legkülönbözőbb társadalmi csoportokról, hogy a szakadék szélén táncolnak. Hová vezet ez? Lassan nem marad olyan rétege a magyarságnak, amely ne érezhetné magát valamilyen szempontból hátrányos helyzetűnek, valamilyen módon veszélyeztetettnek, hovatovább létében fenyegetettnek. Ha hagyjuk, akkor ők majd csendben (vagy hangosan, de akkor is) eltűnnek, elsüllyednek, elmenekülnek. Viszont itt maradnak a nyakunkon az egymással marakodó tolvajok, gengszterek, politikusok: cselédország igazi polgárai.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
