Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Két Tandori megy a sivatagban. De a sivatag is Tandori. – Akár így, tréfára fordítva a szót, is ajánlhatnám az Új Ember olvasóinak figyelmébe közeli halottunk és örökös élőnk, Tandori Dezső (1938–2019) írásait. Akinek az életműve jószerével beláthatatlan, fölmérhetetlen. S ne csak a költőre gondoljunk. Hatalmas műfordítói, jelentős értekezői és kiterjedt prózai munkássága mellett képek és képversek sokadalma csábít beleveszésre.
Első kötete, a Töredék Hamletnek (1968) korszakalkotó volt, de sajátosan az: a korszakot, melyet megnyitott, rögtön le is zárta. Következő verseskönyve, az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) őriz ugyan visszhangokat a Töredék… versnyelvéből, ám már a „második” – fél évszázadon át burjánzó – pályaszakasz nyelvi-poétikai világát, az olykor epikusan önreflexív szövegfolyamokat készíti elő.
A Töredék… az egzisztencializmus és a posztmodern között (s nem mellékesen Auschwitz után), a nyelvfilozófiai kételyek sűrűjében nyelvét, tudását, szellemét kereső európai költészet része, részese volt. Ahogy Petri György József Attila költészetét tételezte folytathatatlannak, Tandori a Rilke–Nemes Nagy-féle absztrakt tárgyiassággal vetett számot. Efféle, feddhetetlen és feledhetetlen sorokat ajándékozva kollektív emlékezetünknek:
„Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak, ki veszi a nyakába? / ki teszi meg mégegyszer az utat / értük, visszafelé, hiába?” (Hommage) – „Minden hogy kitágult, mióta / elmozdulhatok nézésem mögül. […] Áthullok eszméletemen. / Állandóan következem.” (Minden hogy kitágult…) – „Ha majd mindenem lemarad / egy hirtelen rámnyílt határon, / befogad, hol nincs folytatásom, / mindenem a helyén marad.” (Csak elhomályosítom) – „– ily egyetlenné el-nem-gondolás / tehet csak.” (Töredék Hamletnek) – „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” (Koan III.)
Lenyűgöző, hogy egyetlen közönséges motívum (a szél képzete) is hány és hány módon képes értésére adni a nyelvnek a személy átváltozását tájjá, térré, tudattá: „Elfordulok. Megyek a szél / párhuzamos falain át. / Kezemnél, mint nyitott csapok, / süvítenek a fák.” (A szobák) – „Mert nem volt távolság, csak őközöttük. […] és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.” (Az elválók) – „Létezésed szélcsendje voltál. / Belenged tűntödet.” (Megritkulsz…) – „S én – mint aki félrehajol / egy teljes térnyi szélből –” (Koan bel canto)…
Miképp lehetett volna továbbépíteni ezt a végletesen zárt és letisztult versvilágot? Tandori esztétikája a csend gravitációs mezejéből a végtelenített beszéd művészetébe menekítette át magát. Az első két kötet alanyiságot felfüggesztő szándékrendje (mely mintha egyszerre nyerne ihletet Wittgensteinből és a keleti tanokból) a gondosan szertelen szétírás módszertanára cserélte magát. Verebek és medvék, lovak és lóversenyek, gombfoci és popzene: a mindennapok mindenségét célozta valahány sorával ez a magánmitológiákat rajzoló, új verstudat. Az ezoterikus után mintegy exoterikussá váló nyelvi magatartás két részre tagolja a pályaívet, de a „két Tandori” megjelölés voltaképpen könnyelmű leegyszerűsítése annak, hogy – műfajilag és tematikusan is – igen sok Tandorink van. A későbbiekben is olyan nagy versekkel, mint A Semmi Kéz vagy a Londoni Mindenszentek.
„Jelenléti energetika”, írtam egyszer Pilinszky hatásának egyik titkáról. Tandorira is érvényes ez. Nemcsak kongeniális alkotó volt, de szeretetre méltó (és a világban szeretettel közlekedő) biografikus énje, civil személye ugyancsak közrejátszhatott művei népszerűségében. Kétségtelen persze, hogy az irodalomtörténet-írás munkájára és olvasói kíváncsiságra-nyitottságra is szükség van, ha egy lezárt életművet elevennek szeretnénk tudni. S még valamire: művészi, művészeti fókuszokra, átdolgozásokra, visszafordulásokra. A kimeríthetetlen tehetségű Harcsa Veronika egyik zenei formációja például a „teremtő figyelem” (Simone Weil) hasonló érzékével-érzékenységével fordul Tandori felé, mint korábban Kurtág György Kafka vagy Pilinszky műveihez. (A 2021 novemberében, a MOME filmstúdiójában készült, szűk félórás felvétel elérhető a YouTube-on.)
„A gyümölcs vak. A fa az, aki lát”, mondja René Char (ford. Báthori Csaba). Tandori Dezső versei: megannyi gyümölcs, a költészet világfáján.
Fotó: Wikimedia Commons (Csigó László / Szép versek 1982; a kép köteten belüli sorszáma: 70)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
