Szabó Magda verse mese egy fáról. A megszólaló bármelyik fa lehetne, mely mellett elvisz az utunk… Elmondja születését, boldogságát, s beszél látogatóiról, akik időről időre fölkeresik – a Fényesről és Csupaszájról, valamint a négy vándorról: a bokrétásról, az arany botosról, a rőzsehordóról és a puttonyosról. Mese egy fáról, de mese rólunk magunkról is, telis-tele örömmel.
FA
Mikor születtem, nem tudom.
Kitől születtem, nem tudom.
Valaki él homlokomon,
hintál hintáló hajamon,
de az ő nevét se tudom,
csak szeretem,
mert fényes és ártatlan és vidám,
és fúkál is valami furulyán,
valami láthatatlan furulyán,
és nemigen van egyebe,
csak hangja pici rezegése,
egy síp meg a szíve verése.
Néha gyerekkoromról álmodom.
Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,
mikor felébredek;
mit álmom suttogott,
kinevetem.
Mert nem lehet, hogy valaha
ott éltem az avarban odalenn,
s nem volt, csak két fülem,
kis zöld fülem,
és azzal néztem kifele,
és azzal néztem felfele,
és azzal néztem százfele,
azzal hallottam, ettem is,
beszéltem is,
még sírtam is.
Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld
kis fül, amely néz, hall, eszik,
kérdez, panaszkodik, növekedik,
bontakozik…
Csak álom. Annak is
hamis.
Ha igaz volna, a kocsány,
a két fülem közötti csepp kocsány
sarjasztotta volna derekamat,
nagy hajamat,
lágyszívű, kiváncsi nyakamat;
ugyan!
Csak álom fodorít ily
lágyszövetű, likacsos,
tág gondolatokat.
De ritkán álmodom, mert
ritkán vagyok magam.
A Fényes gyakran eljön,
elnézem, hogy suhan,
kutat a bokrok alján,
kerek követ sikál;
én nem tudom, ki küldi,
azt sem, hogy mit csinál,
de szeretem, ha eljön,
és haragszom, ha megy,
és hátára borít egy
alacsony felleget.
Olykor beszélgetek,
mert jön Csupaszáj, a bolondja,
itt ül valahol le a lombba.
Azt szem még sohase látta,
se csontja, se húsa, keze,
nincs annak semmije se,
csak torka, hangja meg szája.
Az a száj
be nem áll,
csak fújja a magáét, fújja,
ha elunja, elkezdi újra,
nem nyughatik,
ha eljön, el nem hallgat
estétől reggelig.
Ha kérdem, merre él,
maga se tudja, hol lakik,
hogy honnan jön, ha jön,
de ha meghúzza magát, eltűröm,
hadd vessen ágyat idefenn
a levelen,
s néha a lombokat
megemelem,
hogy meglessem, mit csinál odabenn.
Csepp súlya alatt a levél
meg-megrezdül, mozog,
nem látom őt, csak hallom,
ahogy felém susog,
emelkedik s ereszkedik
alatta a levél,
s míg álmodik, szuszog.
Álmában is beszél.
De néha berúg, kiabál,
nincs nyaka, hát a szavát
kapom el legalább,
szorítom, mig sírva zihál,
kopaszra rúgja az ágat,
de fogom, amíg belefárad.
Addig kapálódzik, visít,
amíg a dörgés föl nem ébred,
akkor már elengedhetem,
úgyis csattognak már a fények,
a feketén piros szalag fut,
bőgnek a riadt fellegek;
minek szorítanám tovább,
ha kibomolnak az egek.
És más is téved erre még
kívülük; minden évben
ellépegetnek homlokom
rengő árnyába négyen:
egy bokrétás meg egy arany botos,
egy rőzsehordó meg egy puttonyos,
sosem együtt, mindig egymás nyomán:
ifjú, legény, anyóka meg leány.
S ha nem jön senki, és a csönd,
mint az a fehér valami,
kezd hullani,
elindulok sétálni egymagamban,
oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,
fel nem riad.
Megyek a homorú ég alatt,
nézem a fényt odafenn,
és lengetem
a karjaimat.
És táncolok. S míg táncolok,
a titokra gondolok,
mert van ám nekem szeretőm,
van jegyesem,
de hogy ki, el nem árulom,
nem mondom meg sosem.
Majd kiderül, majd kiderül,
amikor meghalok,
hogy ki szeretett engem úgy,
de csak ha nem vagyok.
Táncolgatok, fordulgatok
a lengő ég alatt,
konok rostok meg zsigerek
őrzik a titkomat.
Csak holtom után mondom el,
ki volt a jegyesem,
hogy kit szerettem, és kinek
zálogát viselem.
Csak holtom után mondom el
majd ott a porba, holtan,
s megvillantom gyűrűimet,
melyekkel összeforrtam.
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
