Ukrajnában immáron három hónapja tart a háború.
Valami megváltozott – tudjuk, látjuk érezzük. A kezdeti sokk elmúlt, próbáljuk élni a mindennapjainkat. Kelünk, fekszünk, dolgozunk, bevásárolunk, a légiriadók hangjai is csak egy-egy pillanatra késztetnek megállásra.
Emlékszem, amikor az első rakéta becsapódott Kárpátaljára, azt gondolta – itt van, minket is elért.
De szerencsére csak a szelét éreztük mindennek meg.
A problémák azonban nem múltak el, folyamatosan emelkednek az árak, a pénztárcákban lévő megtakarítások alig elegek valamire, az üzemanyaghiány pedig még inkább kétségbeesetté tesz minket.
Rengeteg rokon, barát, ismerős költözött külföldre a jobb élet reményében – hogy talán majd ott könnyebb lesz, több a fizetés, színvonalasabb az oktatás, nem kell rettegni nap mint nap.
Nekik van igazuk, vagy nekünk, akik itt maradtunk, kitartunk, próbálunk a nehéz mindennapokban is létezni? Nem tudhatjuk. Ítélkezni könnyű – odaátról idefelé, innen oda.
Feladni egy egész élet munkáját, nagyon nehéz, kitartani itt, ebben a helyzetben, szintén.
Hogyan fogunk így élni? Mikor lesz már vége? – teszik fel sokan a kérdést. Erre mi, egyszerű polgárok nem tudhatjuk a választ, csak reménykedhetünk a szebb holnapban.
K.A.
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
