A Kéménden élő Győrik István festőművésznél nem marad meg a kép. Van, aki konkrét témát megadva rendel tőle festményt, van, aki csak meglátja, megszereti és megveszi. Éppen ezért szinte bűvészmutatvány egy-egy kiállításra összegyűjtenie az anyagot. Tájfestőként határozza meg magát, de életkép, csendélet, portré is bőven akad alkotásai között. A munka mellett, bár rettenetesen nehéz, mindig megteremti magának az alkotóidőt, amikor kellő nyugalommal tud a festésre koncentrálni.
Családi házának műtermében beszélgetünk, de István képeiből keveset látok, mert ahogy elkészülnek, el is kelnek. Talán az esztergomi bazilika festőjének is nevezhetnénk, hiszen a bazilikát számtalanszor, mindenféle fényben, évszakban lefestette, úgy is, hogy a Duna vizén tükröződik a képe.
Tanítói korán felismerték rajztehetségét. Rajziskolába hetente kétszer járt, több megyei szintű versenyt is nyert, osztály- és iskolatársainak tankokat, katonákat, motorbiciklit, autókat rajzolt. Kamaszéveiben, amikor lazult a rendszer, tussal készített plakátokat, különféle filmekből merítve az ötletet – Massimo-féle űrbázisokat, Rambót, miegymást.
– Akinek volt tőlem plakátja a szobája falán, az menőnek számított – teszi hozzá István mosolyogva.
Bár apám mindent megtett, hogy fiából művész legyen, én mégis más úton indultam el. Gépkarbantartó lettem, de művészi hajlamaimat ott is kiéltem, fémből forrasztottam rózsákat és különféle tárgyakat. A katonaságnál is hasznát vettem rajztudásomnak, a zsebkendőtől a fényképekig és üvegekig mindenre rajzolnom kellett, főleg aktokat, így sörből, pogácsából sose volt hiányom. A leszerelés után már nemigen foglalkoztam a rajzolással, az a buli időszaka volt”
– meséli István.
Feleségétől egy festőkészletet kapott ajándékba
A családalapítás és az otthonteremtés időszakában elsősorban az anyagiak megteremtésére kellett fókuszálnia. Magánvállalkozó fuvarozó, majd kertész lett, szinte teljesen elfeledkezett az alkotómunkáról. Ekkor kapott a feleségétől egy festőkészletet, mintegy első ösztönzésként az újrakezdéshez. Ami viszont végleg az alkotás útjára terelte, amikor Bécs utcáin bolyongva megálltak egy galéria előtt, és látta a 20-30 ezer schillinges festményeket.
– Ennyi pénzt lehet kapni egy képért? Nekem is menne – gondolta.
Sokan biztatták, s egyre gyakrabban vette kezébe az ecsetet. Közben kamionosnak állt és Európát skiccfüzettel járta be, hiszen akkoriban a mobiltelefon nem volt elterjedt, így örökítette meg a neki tetsző tájat, utcarészletet, a színeket pedig a lelkébe véste. De már ezek a tanulmányrajzok is elkeltek, mielőtt festmény készülhetett volna belőlük.
– Barcelona környékén 8-12 euróért vették meg darabját.
A klub tagjai gyakran jártak csoportos kiállításokra, ahol szintén sok képet el tudott adni. Előfordult, hogy még a kiállítás befejezése előtt leakasztották volna a vevők a falról. Kerültek képei Kassára is – ott élt a nénikéje – ezért a várost és környékét gyakran lefestette, de japán gyűjtők is keresik a munkáit. Annak idején a környékre látogató Michal Kováč köztársasági elnököt is egy kéméndi pincesorról készült festményével ajándékozták meg. A legtöbb képe azonban szülőfalujában és a környéken talál gazdára.
Egyensúly munka és alkotás között
– Ez a legnehezebb. Aki alkotni akar, annak meg kell teremtenie az erre szánható időt, mert nem lehet a két úton töltött hét után nyomban nekifogni az alkotásnak. Kell, hogy lelassuljon az életem. Amikor azonban nekikezdek, napi négy-öt órát festek. Ilyenkor olvasom vagy hallgatom kedvenc spirituális mestereimet, Márai Sándort, Pap Gábort, Szántai Lajost, Bistey Zsuzsát, Fülöp Sándort és másokat, esetleg iszom egy pohár jó kéméndi bort. A mai napig szeretek kimenni a természetbe, igaz, egyre ritkábban, de a helyszínen is festek.
Sokak szerint a színskáláról és az ecsetkezelésről messziről felismerhetők Győrik István képei. Tisztaság és nyugalom árad belőlük, az ember szívét megnyugtatja, lelkét felemeli – vallják munkásságának követői.
Megjelent a Magyar7 2024/16.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
