A 2018-as választás az egyéni választókerületekben fog eldőlni. Ez egy alternatív – és a kormánykritikus választók szempontjából némileg optimistább – megfogalmazása annak a ténynek, hogy jelenleg nem látszik, mi veszélyeztethetné a kormánypárt nagyarányú listás győzelmét. Akkor sem látszik, ha tudjuk, hogy a közvélemény-kutatók pár százalékkal rendre felülmérik a Fidesz támogatottságát. A 199 országgyűlési mandátumnak azonban kevesebb mint a felét osztják ki a pártlistára leadott voksok alapján – egészen pontosan 93-at –, míg a többi sorsa az egyéni választókerületekben dől el. Ahány ellenzéki jelöltnek sikerül győzelmet aratnia saját körzetében, annyival mérsékelhető a Fidesz parlamenti többsége. Bár a kormánypárt ma egy újabb kétharmadra is esélyesnek tűnik, 15-20 egyéni körzet elbukása esetén nem lesz alkotmányozó többsége, 40-50 körzet elvesztésével pedig egyszerű többsége is veszélybe kerülhet.
A 2018-as választás legfontosabb kérdése tehát az, hogy mi történik a 106 egyéni választókerületben, és ezek közül is kiemelten azokban a szoros vagy „billegő” körzetekben, amelyekben az ellenzéknek reális az esélye a győzelemre. Csakhogy a 2014-es választás tanulságai alapján láthatjuk, mi fog történni. Bár akkor összesítve többen szavaztak az ellenzéki pártokra, mint a Fideszre, utóbbi mégis kétharmados győzelmet aratott, mert az egyéni választókerületekben leadott szavazatok több versengő ellenzéki jelölt között oszlottak meg. Ezért vihetett el a Fidesz a 106 körzetből 96-ot, és jelen állás szerint ugyanez várható 2018-ban is. Összellenzéki együttműködésre semmi esély. Még a baloldali összefogás is csak kínkeservvel születik meg, és ahol baloldali, jobbikos és LMP-s jelöltek mérkőznek majd meg egymással, ott nevető sokadikként könnyen befuthat a fideszes induló. Mégis, miben reménykedhet a kormánnyal elégedetlen választó ebben a helyzetben?
Egy forduló, két szavazat
A jelenlegi ciklus egyik legnagyobb tanulsága, hogy a kormánykritikus választóknak nem az ellenzéki pártokban kell bízniuk, hanem önmagukban. Amit a pártok nem akarnak, vagy helyzetükből adódóan nem tudnak megtenni, azt ők megtehetik helyettük: korrigálhatják az ellenzék megosztottságát az egyéni választókerületekben. Ehhez nincs másra szükség, mint tudatos és taktikus szavazásra. Mivel az új választási rendszer egyfordulós, felértékelődik az a ritkán hangoztatott tény, hogy a parlamenti választáson két szavazatunk van: egy listás, valamint egy egyéni. Ha ezekkel jól gazdálkodunk, az egyfajta „előre hozott második fordulót” is jelenthet.
Miért volt fontos a második forduló a korábbi rendszerben? Mert megrostálta az egyéniben induló jelölteket, és csak a legerősebbek maradtak versenyben. Ugyanezt mi magunk is megtehetjük, ha egyéniben arra az ellenzéki jelöltre szavazunk, aki helyben a legerősebb. Itt kap fontos szerepet a két szavazatunk. Listán mindenki szavazhat az elvei szerint a számára legszimpatikusabb pártra vagy akár a legkisebb rosszra, még akkor is, ha az adott politikai erőnek nincs különösebb esélye kormányra kerülni. Egyéni szavazatunkat ellenben érdemes taktikai szavazatként kezelni, és a legerősebb, legesélyesebb ellenzéki jelöltre leadni. Lehet, hogy nem annak a jelöltnek a pártja a legszimpatikusabb számunkra – sőt akár kiráz tőle a hideg bennünket –, de 2018-ban kicsi a valószínűsége, hogy ezzel az adott pártot segítenénk a hatalomba. Hiszen listán várhatóan a Fidesz lesz az első – de minden taktikai szavazással átbillentett körzet csökkenti a mandátumszámát, ami az eddig tapasztalt kormányzati túlhatalom érdemi korlátozásához vezethet.
A javaslat egyetlen hátránya, hogy olyan tudatos szavazókat feltételez, akik hajlandók megosztani a listás és az egyéni voksukat, ha kedvenc pártjuk és a legerősebb helyi jelölt nem esik egybe. De fontos hozzátenni: nincs szükség arra, hogy minden ellenzéki választó így voksoljon! A taktikai szavazás a szorosabb körzetekben már akkor eredményt hozhat, ha van pár százaléknyi tudatos választó, akik átszavaznak az erősebb ellenzéki jelöltre. Ráadásul ez nem valamiféle íróasztal mellett született elméleti elképzelés: ez a választói magatartás már a 2015-ös időközi országgyűlési választáson is jelentkezett Veszprémben és Tapolcán, ahol a Fidesz egy-egy parlamenti hellyel lett szegényebb, elveszítve 2014-ben elnyert kétharmados többségét.
http://mno.hu/
Hogyan jut el az üzenet?
Bár biztosan lesznek olyan ellenzéki választók, aki maguktól is eszerint szavaznak majd áprilisban, számottevő hatás csak akkor várható a taktikai szavazástól, ha minél szélesebb körben tudatosítjuk a lehetőséget. A hátralévő szűk három hónap nem tűnik soknak ehhez, de szerencsére nem a nulláról kell indulnunk. Vannak olyan közéleti szereplők és politikai elemzők, akik már régóta arra hívják fel a figyelmet, hogy a választás eredménye azon múlik, mekkora átjárás – adott esetben tudatos, taktikai jellegű átjárás – lesz az egyéni körzetekben a pártok szavazótáborai között. Az utóbbi hónapokban pedig két állampolgári kezdeményezés is magára vállalta a feladatot, hogy az erősebb jelöltekre való szavazás fontosságáról informálja a választókat: október óta a Viszlát Kétharmad Mozgalomnak, november óta a Közös Ország Mozgalomnak is ez a fő üzenete.
A héten különböző színezetű kormányok volt minisztereinek részvételével megalakult a Válasszunk! 2018 csoport, amely első sajtótájékoztatóján ugyanezt a célkitűzést fogalmazta meg. A Viszlát Kétharmad és a Közös Ország eddig különböző közönségekhez, választói rétegekhez szólt, míg az új kezdeményezés további választókhoz juttathatja el az üzenetet. A leghatékonyabb módszer persze az lenne, ha ezek a szervezetek egyesítenék erejüket, maguk mellé állítva mindazokat a közszereplőket, akik felismerték vagy hatásukra felismerik az ügy jelentőségét, és hajlandók azt a nyilvánosságban képviselni. A közbeszéd érdemi tematizálása ilyen rövid idő alatt és ennyire erőteljes kormányzati ellenszélben aligha lenne másként elképzelhető.
Mit tudunk az erősebb jelöltekről?
A három szervezet egymástól független jelentkezése a ma még talpon maradt ellenzéki nyilvánosság fragmentáltságára, időnkénti átjárhatatlanságára is rámutat. Ez olyan kihívás, amellyel megint csak közösen lehet szembenézni – de mindenképpen szembe kell nézni. A sajtó ugyanis nemcsak a két szavazattal és a taktikai szavazással kapcsolatos üzenet átadása miatt megkerülhetetlen, hanem azért is, mert választ kell adnunk az eddigiekből logikusan következő kérdésre: honnan tudhatja a választó, ki lesz a körzetében a legesélyesebb ellenzéki jelölt?
Erre a legegyértelműbb válasszal eddig a Közös Ország Mozgalom szolgált, amely közösségi gyűjtést kezdeményezett, hogy ezerfős mintán végzett, reprezentatív közvélemény-kutatások készüljenek a lehető legtöbb egyéni választókerületben. Ez azonban igen költséges dolog, és bár még nem tudjuk, hány körzetre elegendő forrás jön össze, egészen biztos, hogy korántsem az összesre. Ha néhány szorosabb körzetet sikerülne megmérni, már az is igen jó eredménynek számítana, hiszen legalább ezeket illetően viszonylag biztos tudással rendelkeznénk. Mindez viszont önmagában nem elég, mivel számos olyan körzet lesz, ahol nem készül mérés, ahol pedig készül, egy februári adatfelvételt követően még ott is lehetnek olyan változások – visszalépések, a jelöltek kampányainak hatása –, amelyek további utánkövetést, elemzést tehetnek szükségessé.
A legesélyesebb ellenzéki jelöltek megtalálásának összetett feladatát csak az ellenzéki nyilvánosság képes elvégezni. Itt nem valamiféle előválasztásra kell gondolni, mert arra sem elegendő idő, sem kellő szándék nincsen a pártok részéről. Sokkal inkább arra, hogy az ellenzéki térfél számos szereplője rendelkezik bizonyos töredékes tudással az egyéni körzetek erőviszonyairól. Míg a Fideszhez köthető kutatóműhelyek szinte korlátlan források birtokában igen átfogó felméréseket végeznek, addig a nem kormánypárti intézetek erre nem képesek. Ám számos olyan intézet van, amely már végzett vagy végezni fog méréseket egyes választókerületekben, ahogy létezik egyfajta elemzői tudás is, amely bár töredékes, de fontos információkkal szolgálhat egyes jelöltekről. Ezt a széttöredezett tudást kellene összegyűjtenie és a választók elé tárnia a fentebb említett három szervezetnek, ami nehezen elképzelhető a nyilvánosság hathatós támogatása nélkül.
Mindennek az összehangolása három hónap alatt elképzelhetetlenül nagy feladat. Mégis meg kell próbálnunk, mert a 2018-as választás talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a kormányzati túlhatalom korlátozásával hozzájárulhassunk egy élhetőbb politikai kultúra kialakulásához. Ez a mi feladatunk. Az uralkodó erőpolitikát elutasító választóké pedig az, hogy 2018 tavaszán elmenjenek szavazni. És ha már elmennek, akkor szavazzanak tudatosan és taktikusan.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.06.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
