Jelen írás részlet Toplak Zoltán: “Férfisors 2.0 – A férfiak ellen hangolt társadalom” c. művéből. (Szerzővel kapcsolatot keresni az [email protected] email címen lehet. Kommenteket nem nagyon olvas. Ehhez túl feminin a pszichéje – vallja ő.)
Ebben az alfejezetben több idézet is lesz, mivel cikkekkel főleg Deansdale szokott vitába szállni, és okos, fordulatos stílusát kár lenne nélkülözni.
Egyelőre azonban nézzük az általános jellemzőket.
Hírekben pl. ha férfiak kerülnek pozitív módon említésre, akkor ők mindig „emberek”, „rendőrök”, „tűzoltók”, „orvosok”, stb. Soha nem férfiak.
Ha nők kerülnek a hírekbe hasonló módon, akkor ők „nők”.
Hasonlóképpen, pl. terrortámadásoknál az áldozatok mindig „emberek”, de a nőket és gyerekeket kiemelik ezekből, így: „A terrortámadásnak tizenkét áldozata volt, közülük három nő és két gyermek.”
Ha rossz színben lehet feltüntetni férfiakat (rablás, gyilkosság, erőszak), akkor a tettes nem „rabló, gyilkos, erőszaktevő, bűnöző”, hanem „férfi”. (57)
Azt a legtöbb magyar ember tudja, hogy kb. hetente lehet hallani nőkről, akiket férjük/élettársuk bántalmazott, esetleg megölt. Miközben nők is bántalmaznak férfiakat (ld. OKRI kutatás, megjelent: Családi iszonyok, 2005) ennek nincsen hírértéke.
A férfiak problémáira szokás úgy hivatkozni, hogy ők „frusztráltak”, ami szinonimája a „hisztisnek”. (58)
Deansdale ír arról, mi nem nőellenesség, noha a média annak címkézi:
„Csak a fogalmak tisztázása végett szúrnám ide, hogy semmi köze a nőellenességhez, ha valaki szimplán csak nem emeli a nőket piedesztálra, nem tartja őket különbnek a férfiaknál, realisztikusan látja a hibáikat és gyengeségeiket, vagy mondjuk elítélően nyilatkozik egy (azaz 1) nőről. A modern média ezeket nagy előszeretettel címzi nőellenességnek, ami persze egyértelmű jele annak, hogy a média nőpárti.” (59)
Egy másik idézet Deansdale – től, amelyben arra mutat rá, hogyan is hangolja a nőket a férfiak ellen a média.
„És ha már a csapból is az folyik, hogy itt hegemón maszkulinista macsóuralom van, akkor mi a fenét keresnek olyan cikkek a főoldalon, hogy “A sok fiú árthat az anya egészségének“? (60) Ami amellett, hogy tudományosan teljesen védhetetlen ökörség (valójában az iparosodás kora előtti időkre vonatkozó alaptalan antropológiai eszmefuttatás), értelmetlenül fokozza a férfiellenességet, és paranoiát okozhat a szülés előtt álló nőknek (ezáltal egészségügyi kockázatot jelentve, ami az irónia netovábbja).” (61)
Népszerű ezoterikus író hazánkban Müller Péter, aki rendszeresen írt a bántalmazott, elnyomott nőkről és az elnyomó férfiakról. Ez egyébként nem baj, mert sajnos ez a jelenség létezik, beszélni kell róla. Azonban a művész úr, a feministákhoz hasonlóan, egyedi példákból általánosít, és kollektíven az egész férfinemet állítja be bűnösnek és bűnözőnek.
Ő írta a „Férfi élet – női sors” című könyvet. (Rivaldafény, 2013) (62) Már a cím megmutatja azt a fajta elfogultságot, ami az egész könyvön végigvezet. A férfinak élete van, a nőnek sorsa. A borítószövegen az író azt írja, hogy épül az új világ, amelynek a nők tiszteletére kell épülnie. Felmerül a kérdés: nem a két nem egymás iránti, kölcsönös tiszteletére kellene épülnie?
Egyáltalán: miért evidens, hogy a férfiak megkapják a tiszteletet manapság? A nyilvánosság előtt aligha, menő lett reklámokban, filmeken, sorozatokban gyerekesnek és idiótának ábrázolni őket (erről később bővebben). A magánéletben pedig egyre inkább megjelenik ez a fajta feminista gyökerű viszonyulás a nők részéről. Sőt, sok férfi is átveszi, és ellenséges, gúnyos lesz saját férfitársaival szemben, ha azok nem követik a feministák „haladó” nézeteit.
Amerikában sorra lehet olyan képeslapokat kapni, melyek a férfiak kárára viccelődnek, csúfolódnak. Az egyiken pl. rágcsáló ketrecben van két férfi, egyikük a lépcsőn igyekszik kifelé, a másik a mókuskeréken fut. Fentről egy óriási nő néz érdeklődve rájuk. A felirat: „Persze, szórakoztatóak egy darabig, de aztán fárasztó mindig takarítani utánuk.” (63)
Visszatérve egy pillanatra Müller Péterhez (és általában a feministákhoz), ők minden, a történelem során hozott rossz politikai és gazdasági döntés okainak a férfiakat tartják. Mi (a férfiak) tehetünk arról, hogy a világ a szakadék felé sodródik. Nem a vezetők, a politikusok, a királyok, a főurak és hadurak. A férfiak, kollektívan. Azokat a férfiakat előszeretettel hagyja figyelmen kívül, akiket pl. a Katolikus Egyház szentté avatott emberszeretetük miatt, vagy akik aktivistaként valamely jó cél mellett küzdenek napjainkban. Ők is férfiak, nem csak a hatalom csúcsán lévők. Akik egyébként szintén nem mind bűnösök. Voltak jó királyok is, akikről a népi hagyomány a mai napig megemlékezik.
A múlt vélt, vagy valós hibáinak szüntelen felemlegetése – méghozzá generációkkal ezelőtti hibáké – állandó feminista eszköz. De ezt újságok, blogok és pl. Müller Péter is, rendszeresen megteszik. Rajtunk, ma élő férfiakon kérik számon pl. a középkor, vagy az ókor férfiközpontúságát. Mi közünk van nekünk mindehhez? Mi már rég nem élünk férfiközpontúan, sőt egyre inkább és egyoldalúan nőközpontúvá vált az életünk.
Érdekes, és gyakorlatilag elmondható, hogy ha valahol a nőknek nehéz volt, ott általában a férfiaknak még inkább. (64) Ha háború dúlt, a frontokon férfiak harcoltak. Az ina szakasztó és veszélyes munkákat a mai napig férfiak végzik.
És egy újabb idézet Deansdale – től:
„Az csak a nőközpontú felfogás csökevénye, hogy a férfiak bármely problémája lényegtelen és per definitionem illegitim, s ha egy férfi mégis foglalkozik velük, akkor nyilván csak egy nyafogó lúzer, akinek fel kéne nőnie. A férfiaknak igenis vannak valós társadalmi gondjai, amikkel ugyanolyan joguk foglalkozni, mint a nőknek a női problémákkal.” (65)
A feministákra és Müller Péterre is elmondható, hogy szapulnak, szapulnak és szapulnak. Nem tudom, ki mondta nekik, hogy a céljaiknak szidással és lelki „rugdosással” kell a férfiakat megnyerni. Már Konfuciusz is tudta, hogy egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint tíz hordó ecettel. Tiszteletet és elfogadást kellene képviselniük a férfiakkal szemben, nyitottan az erényeikre. Majd ezután és ezzel együtt kellene építő kritikát megfogalmazniuk.
Még az egyébként humánus Nők Lapja újságra is jellemző, hogy ha férfiakról ír, akkor leginkább átnevelné őket. Van valamilyen liberális idea az újságírók fejében egy nőközpontú, empatikus, háztartási munkát felében elvégző, de mégis jól kereső, önértékelésében erős férfiról – aki Magyarországon alig létezik. Talán a belpesti értelmiség termelheti őt ki, de mi köze ehhez a reggeltől estig hajtó vidéki és budapesti külvárosi átlagférfinak? A társadalom és sajátmaga is munkateljesítményt vár el tőle, ettől érzi ő önmagát, (a környezete pedig őt) erősnek és tiszteletre méltónak. Erő érzete és tisztelet – biztosítsák ezt a férfiaknak és hajlandóak lesznek változni.
Nem lehet pszichésen és önértékelés terén abból megélni senkinek, hogy a környezetével, a saját genetikai örökségével és neveltetésével szembemenve haladó újságíróknak akarjon megfelelni. Nyolc év egyoldalú levelezésből tanultam ezt meg, ajánlom mindenki figyelmébe. Inkább hallgassunk a mikrokörnyezetünkre, saját késztetéseinkre, inspirációinkra és csak ezután bárki más véleményére.
Amennyiben kinyitnák a szemüket a fent említettek, rájöhetnének, hogy sok megbízható, dolgos, jóindulatú férfi van a világban. Akkor Müller Péter sem írna olyat a „Férfiélet, női sors” – ban, hogy önfeláldozó, megbízható, erős férfiakat ma nem lehet találni. Ha nem lát, az elsősorban az ő szégyene. Ne a sorból kitűnő, karizmatikus férfiakat keresse, azok mindig is kevesen voltak. Az egyszerű, szerető szívű, otthon és a világban helytállókat nézze inkább.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
