Több mint egy évszázada, hogy minden év március 8-a kivételes jelentőséggel bír, 1917 óta a női egyenjogúság és a nők emberi jogainak nemzetközi napját ünneplik ezen a napon. Az alkalomból Incze-Bartha Zsuzsanna ortopéd-traumatológus főorvossal, egyetemi tanársegéddel, valamint Tulit Éva Réka főnővérrel – a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház ortopéd-traumatológia osztályának munkatársai – beszélgettünk egyebek mellett arról, milyen nőként egy, a közhiedelemben férfiasnak elkönyvelt szakmában, osztályon dolgozni, mi szükséges a sikeres hivatáshoz, miért az elesettek, rászorulók segítését választották.
Elmúlt a női és férfi szakmák kora
Hál ’istennek a 21. században már elmondható, hogy nem kell külön kezelni a nőket és a férfiakat egy szakterületen belül, adott egy hivatás, egy mesterség, és teljesen mindegy, hogy aki gyakorolja, az nő vagy férfi: ha jól teljesíti feladatát, nem számít, melyik nemet képviseli. Tény, hogy három évtizeddel ezelőtt még létezett olyan meglátás, hogy az ortopédia-traumatológia nem nőknek való, nem tudják elvégezni a feladatokat, mert azok komoly fizikai erőt kívánnak, de mára szerencsére ez a mentalitás szinte teljesen visszaszorult. Az igaz, hogy valóban szükség van az erőre, a technikai tudásra is, de ezt el lehet sajátítani, esetenként az ösztön, a ráérzés is sokat segít. Nyugodtan kimondható, hogy most már nem létezik a különbségtétel, ugyanaz a megítélés nő és férfi esetében az ortopédia-traumatológia terén nagyjából bárhol a világban. Nagyjából véget ért annak a kérdésnek a kora, hogy nőként megálljuk-e vagy sem a helyünket – vallja Incze-Bartha Zsuzsanna az azt firtató kérdésünkre, hogy mennyire nehéz egy, a közvélekedés szerint férfiasnak elkönyvelt területen nőként érvényesülni. Tulit Réka szerint mára érvényüket veszítették azok a meglátások, hogy valamely szakág, így az ortopédia-traumatológia nőies vagy férfias. Soraikban egyaránt előfordulnak férfi és női asszisztensek, ápolók. A kórházkapun belépve a hivatás az elsődleges, nem számítanak a klasszikus nemi szerepek. Már hosszú ideje nem lehet arról beszélni, hogy elnőiesedett vagy férfiasodott volna valamely munkaterület az egészségügyben.
Gyönyörű szakma, a segítés öröme
Egyszerűen gyönyörű az ortopédia-traumatológia, a sebészeti szakágak közül az egyik legkomplexebb. Az idegsebészet és szívsebészet mellett az egyik legtisztábbnak érzi a szakágak közül, mely ráadásul egy elég összetett mechanikai látásmódot igényel ahhoz, hogy helyre lehessen állítani az emberi csontszerkezetet. Az ortopédia-traumatológia keretében rendkívül nagy hatással tudnak lenni az emberek életminőségére, mobilitására, illetve helyreállítják mindazt, ami sérült, mindezek vezették e szakág irányába – osztja meg Incze-Bartha Zsuzsanna kérdésünkre, hogy miért esett a választása egy sebészeti szakágra, ami elég sok magánéleti áldozatot is kíván művelőitől.
Tulit Rékát az a máig érvényes meggyőződése irányította az asszisztensi, nővéri pálya, illetve az ortopédiai osztály irányába, hogy az elesett embereken segíteni kell. Ezt célként is megfogalmazta, és ezt követve jutott el erre az útra, melyen immár több mint három évtizede jár. A főnővérsége 14 éves múltra tekint vissza, összesen 38 éve van a pályán. Úgy látja, mint főnővér középen van az orvosok és az osztály többi munkatársa között, igyekszik mindenkinek segíteni. Az ortopédia-traumatológia osztályon nagyon sok a páciens, folyamatosan igénybe van véve mindenki, gyakran nagy a nyomás, sokat kell dolgozniuk beosztástól függetlenül – de ez a dolguk, ezért jönnek minden egyes napon.
Tulit Réka
Fontos meghúzni a határt
Nőként miként élik meg a kihívásokat, az állandó készültséget, a folyamatos nyomást, el tudják-e választani a magánéletet a szakmától? – vetődik fel a kérdések sora. Incze-Bartha Zuzsanna úgy látja, a szakmaiságban rejlik a titok: „Amint beléptünk a kórházba, onnantól dolgozunk, és ez mindenkire érvényes, aki itt tevékenykedik. Az, hogy egy nő fejében, elméjében mindeközben a háttérben pörög még egy csomó gondolat, az nem befolyásolhatja a napi gyógyítást, munkát. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy munka közben előfordul, hogy még pár otthoni problémát is meg kell oldani távirányítással úgymond, de ezeknek nem szabad befolyásolniuk a betegek ellátását” – vallja. Tulit Réka némileg tömörebben fogalmaz, ám az üzenet ugyanaz: „Az iskolában egykoron azt tanították, hogy a kórházkapuban a köpennyel együtt leveszed, hátrahagyod az itteni gondokat, illetve belépéskor a civil ruháddal együtt az otthoniakat.”
Szeretet és megértés nélkül nincs sikeres hivatás
Ahhoz, hogy a munkájukat hibátlanul vagy megközelítőleg hibátlanul el tudják végezni, hogy mindannyian jól teljesítsenek – és ez ismét csak nemtől független –, erős családnak kell mögöttük állnia – állítják mindketten. Család, melynek minden tagja – gyerekek, férj, feleség, nagyszülők – egyaránt támogatja őket a hivatásukban. Incze-Bartha Zsuzsanna szerint az évek során kialakul a gyakorlat, hogy a munkát az ember már nem viszi haza, legalábbis az esetek többségében, teljesen így sem lehet elkerülni. Nagyon fontos az egyensúly. Amint a kórházban a magánéleti történések nem befolyásolhatják a munkavégzést, teljesítményt, ugyanúgy a hivatásnak sem szabad befolyásolnia a családi életet. „Ugyanúgy kell szaladgálnom a gyermekeimmel, fociznom velük, kacagnom, mintha közben nem három műtét forogna a gondolataimban” – fogalmaz. Számukra az sem jelentett gondot, hogy a férjével egy helyen dolgoznak, egy szakterületen. A megértés, az engedékenység, az empátia, az emberségesség olyan értékek, melyekkel minden problémára lehet megoldást találni. A rossz helyzetekre is, és ez két emberen múlik. Valahogy úgy alakult az életük, hogy mindenhol együtt, csapatban dolgoztak, nemcsak a munkahelyen, de otthon is. Szeretet, megértés, erős család nélkül nincs jó hivatásgyakorlás, nyugalom a munkanapokon, ez elengedhetetlen a szakmaisághoz. Valahol mindig is a nők vezettek, mikor előtérben, mikor a háttérből, a genetikai állományunk úgy van kódolva, hogy a prosperitás, a fejlődés, az utódok nevelése mindig előtérben van, és ez átvetítődik a szakmára is. Nyilván a kórházban nem gyermeknevelésről van szó, hanem egy rászoruló, elesett ember megsegítéséről. Bármennyire is változik a világ, ha háború is dúl a fejünk felett, a család az első, és rögtön utána jön a hivatás is. Esetükben ez utóbbi azt jelenti, hogy az embereken segítenek, ez egy nehéz és szép feladat, melynek minden körülmények között eleget kell tenni – részletezték.
Bizalom, empátia, figyelem
Az osztályon az összes orvos, illetve a többi alkalmazott is szakmaiságukból, professzionális hozzáállásukból fakadóan ugyanazt a bizalmat élvezik a páciensek részéről, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak. Az igaz, hogy a nők gyakrabban és jobban kimutatják az érzéseiket, ám ez kevésbé befolyásolja a páciensekkel való viszonyt, a férfi kollégáik viszonyulása, közeledése a betegekhez ugyanúgy erősíti a bizalmat, ugyanúgy képesek empatikusan közeledni. Ezt a szakmát csak így lehet végezni – állítják.
Ami március 8-át illeti, Tulit Réka szerint nőként vitán felül szeretik a figyelmet, az elismerést. Mindenképp köszönettel tartoznak az amerikai hölgyeknek, akik a 19. században kiharcolták, hogy a nők, ha csak részben is, de végre élvezhessék az őket megillető jogokat, és jó érzés arra gondolni, hogy 1917 óta nemzetközi nőnap is jelzi ezeket az erőfeszítéseket. Ezenkívül viszont úgy vélik, hogy a figyelemnek, a törődésnek, a gondoskodásnak, elismerésnek minden egyes napon jelen kellene lenni – a nőkkel és a férfiakkal szemben egyaránt! Ne csak az év egy adott napján fordítsunk nagyobb gondot az embertársainkra.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
