1991 nyarán, egy álmos és forró vasárnap délután ideiglenesen nálunk állomásozó ukrán barátainkkal keresztül-kasul bebarangoltuk Budapest belvárosát.
Nézelődtünk, megmutattunk nekik egy-két dolgot. Megszomjaztunk, szerettünk volna inni valamit. Konkrétan Gössert szerettünk volna inni, csapolva, igen jó sörnek gondoltuk akkor az osztrák ipar gutbesser termékét. Csakhogy az az aprócska kocsma a Veres Pálné utcában be volt zárva. Elindultunk a Kálvin tér felé, aztán tovább, végig a kopár és kihalt Ráday utcán – és egyetlen érdekes helyet sem találtunk. Hoppon maradtunk. 2016 tavaszán, egy esős hétköznap délután ismét nálunk állomásozó ukrán barátainkkal a Corvin-negyedhez metróztunk, elsétáltunk az Élesztőbe, a Tűzoltó és a Liliom utca sarkára. Az este odébb volt, így asztalt is találtunk – néhány órával később nehezen ment volna, nem is biztos, hogy sikerül –, és összeszedetten-alaposan prezentálhattam, mi mindenre képes a bimbódzó magyar sörforradalom. Sok mindent szerettek nagyon, a kesernyés világosoktól a különböző közbeeső színezetű példányokon át a krémes feketékig.
Mehettünk volna máshova is. A belvárosban is tudtam volna ismeretterjeszteni. De abban maradtunk, hogy nemcsak nekem, nekik sem hiányzik a tömeg.
Nem vagyunk kíváncsiak a turistahordákra, abszolút egyetértettünk ebben.
Na igen, elképesztő, hogy mennyit változott Budapest egynegyed évszázad alatt. Nem is a sör-, a bor- és a gasztroforradalomra gondolok most. Az is fontos téma, jó téma, de a város maga jóval izgalmasabb.
Az, ahogyan szürke, poros, üres posztkomcsi izéből fokozatosan életteli, folyamatosan mozgásban lévő, nagyszerű terekben-pontokban gazdag hellyé változott. Az, ahogyan rá kellett ébrednünk, hogy immár nem egy unalmas, érdektelen, gyengébb pillanataiban nyomasztó káeurópai provinciaközpont a lakóhelyünk – ahol csupán egyvalami szép megbízhatóan: a kilátás az Erzsébet hídról a Vár felé –, hanem Közép-Európa legmenőbb és legpezsgőbb nagyvárosa, amely mellett nemcsak Bécs, Pozsony vagy Krakkó bújhat el, hanem az agyonsztárolt Prága is. És vagány dolog az is, ahogyan az itt élők megérezték-megszerették az új levegő ízét, és apránként belakták ezt a másik Budapestet.
Nemcsak lakni, élni is kellene itt, sokkal többet – gondoltam az elmúlt években gyakran. Többet szakítva a gyümölcsökből, amelyek számolatlanul teremnek a város utcáin.
Ám a történet soha nem ér véget.
Egy városból akkor lesz igazán új minőség, amikor mások is felfedezik, birtokba veszik. Beköszöntött a fapados világ, és a mások megindultak. Jöttek Németországból, Hollandiából, Angliából és mindenhonnan, rengetegen, fiatalok, középkorúak és idősek, elárasztották az utcákat, a kocsmákat, a fürdőket és az éttermeket, isszák a sört, eszik, amit kapnak, jól érzik magukat. Legénybúcsúznak, sörbicikliznek, üvöltenek, mint a sakál. A VII. kerület lakói hosszú ideje panaszkodnak a hangos és részeg fiatalokra. Hogy akkor volt-e jobb nekik, amikor értették, mit hangoskodnak ezek a fiatalok, vagy most, amikor nem értik, mellékes, a választ nem tudhatom.
Azt viszont tudhatom, hogy azok a lányok és fiúk, akik korábban minden új helyet már nyitása előtt ismertek, két-három havonta más-más objektumot hoztak divatba, és részletes térképekkel volt tele a fejük – meg az internetjük –, amelyeken minden valamirevaló kocsmát és éttermet-étkezdét feltüntettek, nos, azok újabban messzire elkerülik a bulinegyedet. Hétvégén mindenképpen. Nem csupán azért, mert ők is öregszenek. A turistahordák szidalmazása nem a korral jár. Ez a változásokkal jár. Ahol hordák vonulnak, onnan az őslakosok kiszorulnak. Muszáj másutt otthon érezniük magukat. Ez az élet rendje.
Gond ez? Kész tragédia? Nem hiszem, hogy az lenne.
Azzal, hogy a Károly hidat el kell kerülni Prágában, minden épeszű utazó tisztában van. Azzal is, hogy nem az Óváros téren kell ebédelni, és nem a régi, nagynevű turistabolondítókban kell sörözni. Ott sem a belvárosban van a Beergeek vagy a Zly Casy – hogy csak a két legjobb helyet mondjam –, és itt is kijjebb kell menni kicsit az Élesztőhöz. Ez így helyes.
Mindegy, hogy miért jön, a sok-sok turista arra való, hogy világos legyen: fent vagyunk a térképen. Ettől nekünk semmivel sem lesz rosszabb, éppen ellenkezőleg. Akár büszkék is lehetünk rá, hogy itt tartunk. Hogy a legnyüzsgőbb vidékeket muszáj mellőznünk miattuk? Annyi baj legyen. A Váci utca környékére sem megyünk emberemlékezet óta, nem a mienk, elfelejtettük, nem számít. Így is van egy nagy előnyünk: ennek a térképnek, amin fent vagyunk, sokkal jobban ismerjük a részleteit.
A másik: ha valami telítődik és túlcsordul, annak egyenes következménye, hogy létre kell jönnie valami újnak helyette, és hogy egyre több újnak kell létrejönnie. Hadd ne soroljam, hány arca van a városnak már most is. Biztos, hogy nincs miért megijedni. Budapest feltámadt, él, és ez így is marad.
Különben is: hol vannak már azok az idők, amikor a kopár és kihalt Ráday utcában sehol sem lehetett Gössert inni egy álmos és forró vasárnap délután?
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
