Éheztetett, utcán támolygó szürke marhákkal került be az országos sajtóba Egercsehi, ahol sokan a sötétből előbukkanó marhapofáktól rettegnek. A hírre indult hatósági vizsgálat szerint az állatok jól tápláltak, vélhetően a vedlési időszak téveszthette meg a lakosokat. Elmentünk a helyszínre, hogy megnézzük, az egykor virágzó, de évtizedek óta tengődő bányászfaluban valóban elment-e néhány embernek az esze.
Falja az autópályán a kilométereket az autó, a rádióban a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulójára emlékeztetik a hallgatókat. Előttem is végigfutnak az emlékek, bevillannak a képek félbemaradt építkezésekről, az elhagyott körhintáról és játszótérről.
A gyönyörű környezetben fekvő Egercsehiben is megállt az idő, amikor 1990-ben bezárták a bányát. Az elmúlt huszonhat év csernobili viszonyokra emlékeztető rozsdamarta játszóteret, megroppant, bevert ablakú tájházat hagyott maga után, az egykori padok betonlábai miatt a szabadidőpark inkább katonai temetőre emlékeztet.
A falu központjában található pizzériában szép arcú, sötét hajú, mosolygós hölgy méri a pálinkát a bárszékeken ülő hat férfinak, akik közül hárman legalább százkilósak. Köszönök, kérek egy feketét.
– Uraim, merre találom a sovány marhákat? – kérdem a vendégeket.
– Azok már nincsenek itt, mostanában, ahogy Eger felé menve kifordulsz a faluból, a domboldalon legelnek. Én annyira nem láttam soványnak őket – szólal meg egy tekintélyt parancsoló hang. Viszokai Istváné.
– Éhesen kergették a járókelőket a buszmegállónál – idézem a híreket.
– A fenét kergették! Ez hülyeség. A szürke marha hogy kergetné az embert? – rivall rám.
– A televízióban láttam, hogy Ausztriában szinte csontvázak a marhák – véli egy sarokból előbukkanó valaki.
– Hagyjad már Ausztriát, ott lilák a tehenek – feleli rá emez.
Meg-megvillan a fény az egyik villanykörtében. Rövidesen ki fog égni.
Nem egy kezes bárány
A falu polgármestere, Kovács András és a jegyző, Benkár József dokumentumokkal telerakott tárgyalóasztalnál fogad. Nagyon készültek.
– Egy, a falu szélén álló házhoz tartozó területen, amely közvetlenül a buszmegállóval szomszédos, szürke marhákat tartanak, amelyek időnként áttörnek a villanypásztoron, és a főútra mennek. Több alkalommal a lakosság és a polgárőrség hajtotta vissza őket a legelőhelyükre. Mivel télen hamar sötétedik, az iskolából busszal érkező gyermekek féltek leszállni a megállónál. Erről több panasz érkezett hozzánk. Lehet, hogy ez megmosolyogtató, de azért riasztó lehet, amikor a sötétből előtűnik egy hatalmas marhafej – mondja Kovács András polgármester.
Posztapokaliptikus játszótér Fotó: Varga Attila / Magyar Nemzet
Beszámolójukból kiderül: többször kérték az állatok gazdáját, Lakatos Pétert, hogy vigye el más területre a marháit, de úgy érezték, nem keresi a megoldást. „A járókelőket rettegésben tartják, kérjük annak megelőzését, hogy az állatok elszabaduljanak és a községben felügyelet nélkül kóboroljanak” – olvasható a gazdának egy éve keltezett levélben. Miután érdemi változás nem történt, Egercsehi jegyzője tavaly novembertől többször jelzett a megyei főállatorvos hivatalának és a miskolci természetvédelmi felügyelőségnek az állatok tartásának körülményeivel kapcsolatban. Ügyük három hónap elteltével átkerült a katasztrófavédelem illetékes igazgatóságához, s bár már januártól ott pattog a labda, érdemi választ eddig nem kaptak.
A jegyző nem rejti véka alá, hogy eleve baja van a szürkemarha-tartással.
– Amennyire ismerem, a szürke marha szilaj, vad természetű állat. Nem egy kezes bárány. Belterületen, lakókörnyezetben, kis helyen tartani állatvédelmi szempontból sem helyes. Ugyanakkor a hatóságok nem találtak rendellenességet, helyszíni szemléjükön a villanypásztor működött. A keményfából készült, vastag támrendszerű karámokat biztosan nem tudnák áttörni az állatok – teszi hozzá.
– Számos helyen megjelent, hogy soványak is az állatok. Éheznek.
– Erről mi nem tettünk bejelentést. Nem értünk hozzá, nem tudjuk megítélni, hogy soványak vagy kövérek. Állítólag egy környéken élő állatvédő tett erről feljelentést több alkalommal is. Ő szólhatott a megyei újságnak is, amelyben megjelent tényként, hogy agresszívek az Egercsehiben éhező szürke marhák. Másnap viszont már meg is tették a helyreigazítást: a valóság az, hogy a hatósági ellenőrzés szerint az állatokat megfelelően takarmányozták, tartási körülményeik megfelelőek, a laikusokat az téveszthette meg, hogy a marhák vedlettek. Az alaphírt mindenki átvette, de a helyesbítést már senki – mondja a település elöljárója.
„Szünet van, legények?”
Lakatos Péternek, a gazdának bejelentett lakcíme van Egercsehiben. Öt állata elszökött a tízből, közülük egyet külterületen fellelt. Feljelentésére a rendőrség nyomozott, de nem állapítottak meg bűncselekményt. Lehet, hogy valahol kondérokban főtt a marhahús? Erre választ már senki sem ad. A megmaradt marháit ma már más helyen legelteti. Közszájon forog, hogy nagyon sok földet vásárolt meg Egercsehi környékén, sőt a falu központjában található egykori gyárépület is az övé. Itt gyártották a polimer magnókazettákat, amelyekre ezrek és ezrek másolták a rádióban sugárzott számokat a popkorszak kezdetén.
A polgármester egyszer hosszasan elbeszélgetett Lakatos Péterrel arról, hogy neki kellene illeszkednie a falu közösségéhez, és nem a falunak őhozzá, mert széllel szemben „nem lehet járni”.
Szünet van, legények?
Kovács András másfél éve polgármester. A katasztrófavédelemnél dolgozott tűzoltósági sofőrként. Bányászcsaládból származik, nagyapja itt volt mozdonygépész. Úgy érezte, tennie kell valamit a faluért.
„Legyen szebb, jobb és élhetőbb” – igazi kampánymondat ez, ugyanakkor lehetőségeik szolidak. Az önkormányzat a Start munkaprogram keretében sertést tart. Létrehoztak egy szociális szövetkezetet, látnak jövőt a mezőgazdaságban. Már az is nyereség lenne, ha nem csupán melegítőkonyhájuk lenne, s azt el is tudnák látni alapanyaggal: hússal, zöldséggel, gyümölccsel.
A polgármester érkezésem reggelén éppen egy új boronát próbált ki. Gazdaember. Birkákat tart. Felajánlja, tegyünk autóval egy kört a faluban, amely elhelyezkedését nézve igen különleges: az ófalu és a bányásztelep tíz kilométeres kör megtételével járható végig. Mivel az én autómba ülünk, az ásónyélre, gereblyére támaszkodó közmunkások igencsak meglepődnek, amikor egy idegen autó anyósüléséről a polgármester szól hozzájuk.
– Szünet van, legények? A többiek dolgoznak, ti meg nem?
Éppenséggel nem vágják haptákba magukat a településvezető szavaitól. Sőt, meg se mozdulnak. Olyan bamba arcot vágnak, tán fel sem fogták, hogy ki kérdezi tőlük ezt. Egy ötvenöt év körüli szakállas férfi aztán megadja a választ:
– Mi már befejeztük a kiosztott melót…
A centrumban van egy kiállított bányagőzgép, azzal szállították a szenet a föld alatt. A szénkiadóból Mónosbélig ment kötélpályán a szén, ma üres az épület. A bányairodából lakásokat alakítottak ki, most eladó az egész. A bánya bejáratánál buszforduló, az egyik épületen még látszik a felirat, az 1989-es bezárást követően egy ideig itt működött a Kék Tisza varróműhely. Mindent eladtak, de semmi sem működik. Az Olvasó nő szobránál az Iskola útra fordulunk. Aszfaltos út, de olyan hepehupás, hogy egy pillanatban az autó alját súrolja. A múltbéli bányásznapi rendezvények helyszínénél korhadó faszínpadot, az egykori ülőhelyeknél betoncsonkokat látunk.
Látszólagos idill Fotó: Varga Attila / Magyar Nemzet
– Most próbáljuk a maximumot kihozni belőle. A fákat már felgallyaztattam, és itt falunapra egy gyönyörű létesítményünk lesz – mondja a polgármester. Miután 26 év telt el az utolsó bányászünnep óta, majdnem visszakérdezek, hogy melyik évi falunapra gondolt. Az évek óta bezárt söröző szlogenje azért még olvasható: „Felrázzuk a hangulatot”.
– Aszfaltozott úton az ember jobb szájízzel járkálna – mesél újabb tervéről egy poros úton a polgármester. Több kis kastélyt is bemutat, amelyekben „állítólagos leszármazottak” laknak, de csak egy szobában élnek, azt képesek befűteni. Az egykori tájház megroppant, a polgármester szerint „a település korábbi vezetése hagyta, hogy teljesen tönkremenjen”. Falán, a kitört ablakok mellett még olvasható a falu múltját hirdető tábla. „Fenntartója: Községi Közös Tanács, Egercsehi. A tájházat érdeklődésre kinyitja: Boza Albert községi könyvtáros.”
„Tudja, mekkora élet volt itt?”
A falu főutcája a 25-ös főút, amely térkép szerint kerítéstől kerítésig tart. Járda hivatalosan nincsen, ezért az önkormányzat nem tud pályázni karbantartására, felújítására. Az esővíz elvezetése nincsen megoldva, miközben a lakosság egyharmada itt él. Ráadásul jelentős kamionforgalom halad át rajta. Megdöbbenve időzöm el a „csernobili játszótéren” is. A Bányatelep, Április 4. u. 79. elnevezésű buszmegállónál harminc földbe ásott autógumi jelzi a játszótér határát. A traktorgumikon cirill betűs felirat. A valamikor a hetvenes-nyolcvanas években átadott játszótér a polgármester szavaival élve „már csak vas”.
– Tudja, mekkora élet volt itt? – kérdi a kocsmába visszatérve felém fordulva Viszokai István helyi lakos.
– Hat kocsma volt Egercsehiben: az Elemér, az Ifiház, a Csecses, a Gyémánt, az Alsó presszó és a Felső presszó. Ráadásul a Gyémánt étteremként is üzemelt. A község akkor élte aranyéletét, amikor a bánya mellett csirkeüzem, szövöde, házipari szövetkezet, műanyagüzem is volt még itt. Kovács Apollónia, Horváth István, Kabos Gyula szórakoztatta a közönséget a bányásznapokon. Olyankor a buszmegállótól háromszáz méteren át álltak az árusok, lacipecsenyések, céllövöldések, bútorárusok.
Később a bányászéletről folyik a szó. Arról, hogy Szilaspogonyról, Szóládról, Novajról is jártak ide dolgozni.
– Anyám, apám lent volt a bányában – szögezi le Viszokai István.
– Az anyja is?
– Apám a diósgyőri martinkemence mellől jött ide bányászni. Anyám persze nem elővájáson dolgozott, hanem más női dolgozókkal együtt vizet és ételt hordott a föld mélyére a brigádoknak. Én, aki 1961-es születésű vagyok, 1981-től 1988-ig a polimergyár épületében dolgoztam. BASF szalagot tettünk orsókra és kazettákra. Volt fröccsöntő üzem és nyomda, de itt készítették a Mazsola plüssfigurákat is. Később a bánya területén működő csirkeüzemben dolgoztam raktárosként. A csirkemellet, far-hátat, -combot mértem, majd raktam külön rekeszekbe, amelyeket elszállították tőlünk a hűtőüzembe.
Szikár arcú, vékony termetű, idősebb férfi lép hozzánk. Ő az egyetlen, aki gyümölcslevet iszik.
– Én meg füttyös voltam a bányában.
– Az mit jelent?
– Vonatkísérő. Figyeltem a csilléket, hogy le ne omoljon róluk menet közben a szén. Ha nagyobb mennyiséget veszítettünk, síppal jeleztem a gőzgép vezetőjének, hogy fékezzen le – mondja Rózsa Géza, aki a bánya bezárását követően huszonegy évig dolgozott Egerben a rendőrségen gondnokként.
Elővájár volt 1969-től a bezárásig Joó István.
– Szerencselovagok jöttek ide. Volt, aki arról áradozott, ha gombát termesztünk a járatokban, megmenekül a falu. Kazánkészítő üzemet is ígértek. Aztán semmi sem valósult meg. Húsz év alatt a 3500 lakosú falu lélekszáma 1300-ra csökkent.
Elmondja még, annyi szén van a föld alatt, hogy érdemes lenne újranyitni a bányát. És akkor a falu kivirágozna.
Az itt élők harminc éve nem láttak szarvasmarhát
Lakatos Péter kosárnyi szeletelt almával gyalogol fel egy domboldalon magyar szürke marhái közé. Az állatok félénken hátrálnak előle, csak Cselőke, a vezérhím marad a földre ereszkedve.
– Nem igaz, hogy a marhák kitörnek a karámból, és rátámadnak a helyiekre. Miután az önkormányzat panaszosokra hivatkozva megkeresett, többször közöltem velük, hogy ismeretlenek rendre kihúzzák a villanypásztor tartóelemeit a földből, ezért hagyják el az állatok a legelésre elkerített, a korábbi buszmegálló melletti területet. Az öt-hat száz kilós marhák nem képesek kihúzni a karót, legfeljebb kidöntik vagy eltörik. A vezeték teherbírása 380 kiló, ez a piacon kapható legnagyobb szakítószilárdságú. Mielőtt elszakadna, kitörik a tartókaró. Abban lehet igazság, hogy egyesek félnek, de ezen nincs mit csodálkozni, az itt élők harminc éve nem láttak szarvasmarhát. Az ismeretlen, nagy testű állatoktól én is félek.
Lakatos Péter Egerben élő idegenforgalmi szakember, tizenöt éve szállásközvetítéssel foglalkozik, az Egri Turisztikai Egyesület elnöke. Hirdetésben látta, hogy egy budapesti üzletember Egercsehi, Szúcs, Mikófalva térségében, paradicsomi környezetben hetvenhektárnyi földterületet kínál eladásra. Befektetési céllal megvásárolta, s úgy gondolta, hogy a területre kapott támogatást visszaforgatja, ezért kezdett állattenyésztésbe. Ismerőse hívta fel a figyelmét arra, hogy a sajtó szerint éhezteti a szürke marháit. Rögtön kiszállt a helyszínre a rendőrség és a Nébih is. Az utóbbiak tudták, hogy hová kell menniük, mint kiderült – a feljelentések hatására –, korábban már kétszer ellenőrizték a jószágállományt úgy, hogy arról Lakatos Péter nem is tudott. A szürkemarha-nyáj tulajdonosa még aznap kihívott egy állatorvost, s megvizsgáltatta állatait, tartásuk körülményeit. A szakember részletes, még a növendék borjak elhelyezésére is kitérő vizsgálatában nemcsak azt állapította meg, hogy az állatok nem éheznek, hanem minden biztosított körülményt megfelelőnek talált.
Lakatos Péter az Egercsehi központjában fekvő gyárépületben a helybélieknek munkát adva összeszerelő üzemet szeretne létesíteni, ehhez partnereit keresi. Szerinte sok nagyon kedves ember él Egercsehiben, ez pedig minden turisztikai elképzelés alapja lehetne. Amikor például piros traktorjával végigpöfög a falu utcáin, integetnek neki. Céljai megvalósításához, mint mondja, nem elegendő a hallgatólagos támogatás, szüksége lenne arra, hogy a település vezetése előbb-utóbb kiálljon mellette.
A háttérben gyönyörűen zöldell a táj. Egymás mellett legelnek a polgármester birkái a magyar szürke marhákkal. Lakatos Péter azt se bánja, ha a birkák átlépik a telekhatárt, s az ő területén legelik a füvet. Sőt ezt megmondta a falu elöljárójának is. Egyívásúak. Mindketten 1974-ben születtek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
