„Egy regénynek az volna ereje, hogy egy történetet kiemel a szakmai diskurzusból és közös történetté tesz. Közös történetek nélkül nincsenek közösségek, semmi sincsen” – tartja Visky András. A Kossuth-díjas íróval pünkösdi emlékekről, élete regényéről, a Kitelepítésről és arról is beszélgettünk, miért nem képes egyelőre elszakadni az „énregénytől”.
– Az édesapját annak idején, 1958-ban pünkösd másodnapján vitték el a karhatalmiak, ami lehet véletlen, lehet célzott időpont. Kölcsönzött bármiféle plusz jelentőséget az esemény a későbbi pünkösdöknek? – A kitelepítések történetében korábban is játszott hasonló szerepet a pünkösd, a bánsági svábokat is épp pünkösd napján telepítették ki, nem véletlen, hogy a Rusaliile 1951 néven emlékeznek meg róla. Mindezek ellenére a pünkösd a családunk számára ünnepként maradt meg, korántsem sötét vagy átkot sugalló emlékként. A családi legendáriumban úgy élt, hogy apám aznap nagyon fáradt volt, mert két gyülekezetben is szolgált. Aztán megjelentek a hatóság emberei, házkutatást tartottak, apát megbilincselték, elkezdődött a vizsgálati fogság. A pünkösdre úgy emlékszem vissza, mint egy napfényes és valahogy mindig boldog vasárnapra, bár számomra csak az apám hazajövetelével lett felfoghatóbb az ünnep. A Kitelepítés című könyvem egyik fejezetében az egyik pünkösdöt írom le, amikor kigyúlt a barakkunk nádfedele, de az elbeszélést tulajdonképpen épp a Szentlélek kiáradásának jelével kötöm össze, a kettős tüzes nyelvekkel, amelyekről az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk.
– Az ön értékrendjében hol helyezkedik el a pünkösd, hiszen a Szentlélek kiáradása akár az átlagosan empatikus ember számára is nehezen kezelhető, értelmezhető ünnep? – A mi családi hagyományunkban a pünkösd hasonló jelentőséggel és értékkel bírt, mint a karácsony vagy a húsvét. Az persze tény, hogy a pünkösdhöz kevesebb rituális tartalom társul, mint a korábbi ünnepekhez, de azért volt mindig fontos számunkra – és apám erre mindig nagy hangsúlyt fektetett –, mert tulajdonképpen a Szentlélek kiáradása alapítja meg az egyházat, attól kezdve számítjuk a keresztény egyház létét. Azóta is folyamatosan visszhangzik bennem, hogy ő olyan keresztény egyházat tanított és hirdetett, amelyben nagyon nagy jelentőséggel bírt a hit mindennapi megélése. Épp a pünkösdi leírásokban olvassuk, hogy az első keresztények meg a tanítványok megtörték a kenyeret nyilvánosan, de házanként is, és ez szó szerint benne van az első pünkösd leírásában is. Ugyancsak roppant fontos, hogy a lélek több nyelven szólal meg, egyfajta nagy testvériség pillanata. A népek, amelyek éppen ott voltak Jeruzsálemben, a saját nyelvükön hallották Péter apostolnak azt a tüneményes és hatalmas hatással bíró igehirdetését, amelynek nyomán háromezren lettek keresztények, keresztelkedtek meg.
– Hogyan viszonyul a magyar kultúrkörben páratlan tömegeket megmozgató pünkösdi búcsúhoz, annak óhatatlan elkereskedelmesedéséhez, amit sokan kifogásolnak? – Ez egy soha fel nem oldható ellentmondás, de önmagában az az elvárás sem a realitás talaján fogalmazódik meg, hogy feszültségek nélkül létezzünk az egyházban. A feszültségek ugyanis mindig életben tartanak fontos beszélgetéseket, ha lehet, vitákat, amennyiben erre még képesek vagyunk. A búcsú ökumenikus eseménnyé lett az utóbbi években, évtizedekben. Református, protestáns emberként nem tudok kétségbeesni amiatt, hogy a nagy rituális eseményeket a piac mindegyre kisajátítja. Valóban nagy kérdés, hogy valódi tartalommal bír-e az egyes ember számára és a közösségek számára a pünkösd, de a valódi tartalmak nem vehetők el a hívő embertől.
– A már említett, Kitelepítés című regényéről többször kijelentette, hogy igazából egész életében ennek a könyvnek a megírására készült, az azt megelőző művei többnyire „előtanulmányok” voltak, amelyek révén ehhez a könyvhöz kereste a nyelvezetet, a formát. Hogyan kristályosodott ki, hogy ezen a módon, ezen a „nyelven” írja meg családja kitelepítésének történetét? Felrajzolható-e ennek a folyamatnak az íve? – Mindenekelőtt a feladatban voltam biztos, hogy meg kell írnom ezt a könyvet, és abban is, hogy regényként kell megírnom. A regény ugyanis bejárható világot hoz létre, amelyben az olvasó könnyen felismerheti önmagát vagy családja életét – amennyiben a regény ezt lehetővé teszi a számára. Ugyanakkor én csak formában tudok gondolkodni, létező forma alapján tudok megírni egy szöveget, ennek a tétjét látom a legmagasabbnak. Az én esetemben a forma keresése vett el néhány évet, majd amikor a formát megtaláltam, meg kellett találnom hozzá a megfelelő mondatokat, és amíg ezek a mondatok meg nem születnek és meg nem találják magukat, addig a regényt nem lehet kiadni a kézből, hiszen összezavarodnak benne a jelentések. Amikor végre megtaláltam a mondatokat is a szöveghez, onnantól kezdve nagyjából négy és fél év alatt megszületett a regény. Nagyon koncentrált formáról van szó, ezért nem lehet folyamatosan írni, időről időre ki kell lépni belőle, rá kell nézni, hagyni, hogy „kihűljön” a szöveg, mert a nagyon erős formák könnyen el tudnak laposodni és élettelenné tudnak válni.
– Pillanatig se tartott attól, hogy elveszíti a fonalat, elveszíti a történetet, a dolog formaiságát, az egész átalakul önben, már nem fog hasonlítani eredeti önmagához? – De, folyamatosan felmerültek bennem aggályok, hiszen én önmagamban nagyon is kételkedni tudó ember vagyok, és ezt a kételkedést munkával váltom ki. Egy kicsit talán munkafüggő is vagyok, és ha belekapok egy szövegbe, nagyon sokáig tudom ráncigálni, marcangolni, újrakezdeni, elvetni, megálmodni, aztán újra nekimenni. És ez nekem nem kudarcélmény, hiszen benne vagyok a munkában, a munkából pedig mindig sok erő és energia is származik.
– A regény súlyos, esetenként nehezen emészthető szövege erőteljes intellektuális erőfeszítésre készteti az olvasót. Mennyiben élt önben a kétely, hogy vajon nem terheli-e meg túlságosan a leendő olvasót? Esetleg a könnyebb olvashatóság kedvéért eltolni a regényt a lektűr irányába… – Én a jó lektűrnek nemcsak olvasója, hanem tisztelője is vagyok. De lektűrt az írjon, aki tud lektűrt írni. Én nem tudok. Az író nem azt írja, amit szeretne, hanem azt, amit tud, és azt, amit kiharcol magának. Az utóbbi években több szerző is a lektűr és a folyamatos elbeszélés regényeit művelve lépett színre, de a paradoxon az, hogy a Kitelepítés sokszorosan nagyobb példányszámban kelt el, mint kortárs magyar szerzők lektűrbe sorolható könyvei. A könyvemet most már középiskolások is olvassák, ami nagyon nagy meglepetés nekem, de mindenestül nagy meglepetés, hogy milyen olvasói közösségeket, milyen tereket szólított meg, illetve tett visszhangossá a könyv. Én magam épp azért nem számítottam erre, amit ön is mond: ez a könyv művészkönyvnek, szövegirodalomnak hat. A szövegirodalmat nem tudom és nem is akarom megtagadni, mert az tett engem íróvá. És ez a könyv ekképpen egyfajta hommage is a szövegirodalom irányában. Olyan értelemben azonban túllép rajta, hogy a töredékes elbeszélést egy folyamatos és lineáris elbeszélés részévé teszi.
– A megszólított rétegek, az olvasói közeg, akár a példányszám is – melyik meglepetés érte a legváratlanabbul? – Az, hogy az utcán megszólítanak és megköszönik a regényt. Hogy nem az értelmiségi, városi olvasási rítusok eleme maradt a regény, áttörte ezeket a falakat, és egészen elképesztő leveleket kapok, ami többek között azt is mutatja, hogy az olvasó jóval nyitottabb sokféle, olykor szofisztikáltnak tűnő megszólításokra is, mint ahogy feltételezzük róla. Ez a könyv ebben az értelemben nagy tanulság is számomra, mivel a színházban sokszor mondom: a közönség értelmi szintjének lenézése intellektuális közönséggyalázás, amit visszautasítok, mert a színháznak mindig közösségi aktusnak kell lennie, csak akkor legitim. Ugyanezt gondolom az olvasásról is: sokkal nyitottabbak az olvasók, mint ahogy esetleg gondolkodunk róluk, vagy éppen olvasói ideáltípusokat alkotunk meg önmagunk számára. Ez a könyv annyiféle embert képes volt megszólítani, hangsúlyozom, nagy-nagy meglepetésemre, hogy ez számomra is fontos tapasztalat, ha tetszik, fontos tanulság.
– A folytatás értelmében is tanulság? Mit szokott mondani, ha egy olvasótalálkozón felteszik a szinte kötelező kérdést: min tetszik momentán dolgozni? Egyáltalán: van-e folytatás a hatalmas katarzist követően, élete könyvének megírása után milyenné vált az irodalomhoz fűződő viszonya? – Mindenekelőtt nagy felszabadulást éreztem, amikor megírtam, és még semmit sem tudtam a könyv útjáról, a leendő sikerről, sőt, miként hangsúlyoztam, nem is számítottam rá. De hát újabb feladat áll előttem, mert egy könyv mindig megnyitja az utat legalább egy következő könyv előtt. Az én esetemben két könyv előtt nyitotta meg az utat. Most írom a másodikat, ha úgy tetszik, folytatást, de eszemben sincs népszerű vagy úgynevezett sikerkönyvet írni. Most is azt a feladatot szeretném beteljesíteni, ami intellektuálisan, íróilag is izgalmas abban a tekintetben is, hogy megértsem, mi történt velem, velünk, e történések nyomán hogyan lettem az, aki lettem. Igen, írom a következő könyvet, és minthogy elég sokat tudok róla, nem tudok beszélni róla. Változatlanul az énkeresés kérdéseire próbálok válaszolni, mert nem nagyon tudok mást mondani, én ugyanis nem vagyok író, legalábbis prózaíró a szónak abban az értelmében, ahogyan a regényírók vagy prózaírók azok. Bennem a fejezetek ugyanúgy születnek meg, mint a vers, egy érzületből, és az érzülethez építek fel egy világot, amiből aztán lesz egy fejezet. Most éppen az ’58-as per mozzanatait próbálom megérteni, aminek a részeként az édesapámat is elítélték 22 évre, de nem elbeszélői attitűddel viszonyulok hozzá. Ezért is mindig izgalmas a feladat, mert minden fejezetnek, minden mondatnak tulajdonképpen úgy kell megszületnie bennem, ahogy a vers szakad ki a költő lelkéből.
– Tapasztalatai szerint hol „élnek” leginkább az írásai, hol érthetőbbek, értelmezhetőbbek? Az erdélyi olvasó számára, aki bizonyos közéleti, politikai és egyéb konnotációkat sokkal könnyebben vesz, mert beleszületett, mert benne élt? Ebből a szempontból érez-e bármiféle különbségeket a mű megértése, befogadása tekintetében? – Az olvasási módban, az értelmezésben érzek, de az érdeklődésben nem látok különbséget. A Kitelepítés Erdélyben is az utóbbi évek legolvasottabb könyve lett, és ezt nemcsak az eladási statisztikák mutatják, hanem az egyéb tekintetben feléje irányuló érdeklődés is. Nagyon hamar különböző irodalmi konferenciák témájává lett, az olvasási módban megnyilvánuló különbségek pedig szépen leképezik a különböző történelmi szakaszokat. Magyarországon kulák típusú kitelepítés tulajdonképpen nem volt, internálások igen, de az más. Ahhoz nagyobb országgal kell bírni, hogy az embert ezer kilométerre telepítsék ki az otthonától. És ez másfajta tapasztalatokat feltételez. Talán Esterházy Péter Harmonia Caelestisének második könyvében van egy kitelepítés-fejezet. De fontos könyv számomra Esterházy Javított kiadás című regénye is, ahol titkosszolgálati anyagok feldolgozását végzi el, nekem a harmadik könyvem lesz a titkosszolgálati anyagok feldolgozása. Az én személyes dossziém 1400 oldalas, azzal szeretnék kezdeni valamit. Szóval, vannak különbségek, de ezek a különbségek az én nézőpontomból is nagyon izgalmasak. Jó látni, hogy ugyan különbözőek a történelmi tapasztalatok, de a könyv mégis visszhangoztatni tud helyzeteket, amelyekben az olvasók felismerik önmagukat. Egy pécsi olvasótalálkozón a felvidéki lakosságcsere leszármazottaival találkoztam, és egészen megrázó történeteket hallottam tőlük. A lakosságcsere „intézményét” szörnyűnek tartom, és várva várom azokat a regényeket, amelyek sokak számára megírják és átélhetővé teszik, mi is történt akkor. Egy regénynek az volna az ereje, hogy egy történetet kiemel a szakmai diskurzusból és közös történetté tesz. Közös történetek nélkül nincsenek közösségek, semmi sincsen. Talán Tőzsér Árpád kiváló felvidéki költőtől hallottam egyszer a rádióban, hogy a Kitelepítést olvasva döbbent rá ő is arra, milyen elképesztő nagy hazugságok vannak, és hogy a lakosságcsere regényét még senki sem írta meg. Én most azt remélem, hogy a Kitelepítés az emlékezet olyan visszhangjait hozza mozgásba, amelyek megnyithatják az utat újabb hasonló témájú regények megszületése előtt.
– Nem tartaná vonzónak kívülállóként belenézni egy hasonló közösségi traumába? – Nagyon is vonzó, el is kezdtem nézegetni például a lakosságcsere fényképanyagait, izgatni kezdett az oral history emlékezete. Én azonban még nem tartok ott, hogy képes legyek elszakadni ettől az „énregénytől”. Mert a Kitelepítés énregény, az is a hitelesítési gesztus benne, hogy a mi családunk történetét dolgozom fel. De éppen a munka közben éreztem annak a szükségességét, hogy nézzem meg például édesanyám titkosszolgálati anyagait, vajon tudok-e rekonstruálni belőle olyat, amit én nem ismerek, és a családi emlékezetben is vakfoltnak számítanak. Nagyon jó helyzetbe hozott engem ez a titkosszolgálati anyag, lett is belőle két-három fejezet a könyvben, amelyek konkrét titkosszolgálati anyagokra hivatkoznak, iktatószámmal ellátva. A készülő könyvben leginkább oral historyt használok a peranyagokkal együtt. De megint csak hozzá kell tennem, hogy ebben az értelemben nem vagyok regényíró, hogy izgat egy téma, és azt megírom egy regényben. Én nagyon erős személyes megszólításokat várok, amelyek elháríthatatlanok számomra, azokat megírom. Nem zárva ki persze annak a lehetőségét, hogy magát a témát egyszer újraveszem, folytatom és immár „ő-regényként” felvetem önmagam számára.
Visky András Kossuth- és József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár, színházi teoretikus. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója. Marosvásárhelyen született 1957. április 13-án hétgyermekes református lelkészcsaládban. Édesapját, Visky Ferenc református lelkészt az 1956 utáni ideológiai tisztogatás idején, 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélték, nem sokkal ezután feleségét, Visky Júliát és gyermekeit – köztük az akkor alig egyéves Visky Andrást – egy bărăgani táborba internálták. Az apa 1964-ben szabadult, azt követően a család is hazatérhetett kényszerlakhelyéről. Családja meghurcoltatása és szenvedéseik később alkotói munkássága meghatározó témájává vált. Édesanyja helytállásának, férje iránti hűséges szerelmének és istenszeretetének Júlia című drámájában állít emléket. Nagyváradon érettségizett 1976-ban, majd 1982-ben Temesváron szerzett mérnöki diplomát. 1989-ben Kolozsvárra költözött, a Korunk szerkesztője lett, majd 1999-től 2009-ig a Koinónia Könyvkiadó igazgatója és főszerkesztője volt. Doktori fokozatát a budapesti ELTE esztétika tanszékén szerezte. 1990-ben kezdett dramaturgként dolgozni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. 2002-ben Budapesten szerzett DLA-címet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egyetemi tanári pályáját a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén kezdte. Nagynevű rendezők egész sorával dolgozott, leggyakrabban Tompa Gáborral, a kolozsvári színház több mint 40 előadása létrejöttében vett részt dramaturgként, drámáit magyar, román és amerikai színpadokon is bemutatták. Színművek: Megöltem az anyámat, Alkoholisták, Júlia, Visszaszületés, Tanítványok, Hosszú péntek, A szökés, A meg nem született, Vasárnapi iskola. Könyvek: Partraszállás. Versek (Kriterion, Bukarest, 1984), Fotóiskola haladóknak. Versek (Kriterion, Bukarest, 1988), Hóbagoly (Pesti Szalon, Budapest, 1992), Elefánk. Gyermekversek (Polis, Kolozsvár, 1995), Reggeli csendesség (Harmat, Budapest, 1995), Goblen (Jelenkor, Pécs, 1998), Aranylevél. Verses, mesés kalendárium gyermekeknek (Harmat-Koinónia, Budapest – Kolozsvár, 1999), Hullócsillag, Habakuk (Mentor, Marosvásárhely, 2000), Betlehemi éjszaka (Koinónia, Kolozsvár, 2001; magyarul, románul, angolul), A szökés. Három dráma (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2006), A különbözőség vidékén (Vigilia Kiadó, Budapest, 2007), Gyáva embert szeretsz (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008), Kitelepítés (Jelenkor, Budapest, 2022).
Legfontosabb díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1991, 1996, 2001, 2005, 2011), Poesis-díj (1993), Soros-díj (1999), Kádár Imre-díj (EMKE – 2000), Szép Ernő-jutalom (2002), Károli Gáspár-díj (2002), Év Könyve Díj (Artisjus – Arany János Alapítvány, 2004), Rát Mátyás-díj (2005), a Pécsi Országos Színházi Találkozó különdíja – a Hosszú péntek című dráma szerzői-dramaturgi munkájáért (2007), Bánffy Miklós-vándordíj (2008), József Attila-díj (2009), Artisjus Irodalmi Díj – a Kitelepítés című regényéért (2023), Margó-díj – a Kitelepítés című regényéért (2023), Kossuth-díj (2024).
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
