3 éves koromig Rákosszentmihályon laktam, oda születtem. Persze hivatalosan a XII. kerületben születtem (János kórház), de a kórházból kihozatalamkor oda vittek “haza”, anyai nagyszüleim házába, a XVI. kerületi Nap utcába.
Aztán, 3-6 éves korom között Peruban éltem, de minden nyáron megint ebben a házban éltem ez alatt is 2 hónapot. Aztán szüleim vettek saját lakást (akkori nyelven: “kaptak lakást”) – a XIV. kerületben -, de ezután is, egészen 1977-ig gyakran voltam ebben a házban, a nagyszülőknél. Egy időben, minden második hétvégét ott töltöttem el.
1977-ben nagyszülők eladták a házat, mert már nem bírták az ottani viszonyokat: nem volt bent a házban víz, nem volt belső vécé, olajkályha és fatüzelésű a két szobában, stb., s elköltöztek a XIV. kerületbe egy kisebb, de összkomfortos lakásba.
Szóval 10 éves koromig nagyon sokat voltam ott. Lassan kezdett feltűnni egy hatalmas furcsaság: a környéken voltak kisgyerekek, nagyobb gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak, de öregekből szinte csak nő. Csak két öreg bácsi volt az utcában: egy állandóan krákogó, tüdőbajos bácsi a szomszédban, s saját nagyapám.
Egy idő után rákérdeztem. 4 és fél koromban megtanultam olvasni, 6-7 évesen pedig már kezdett érdekelni a közélet is. S elkezdett mesélni a nagymamám. Hogy 3 szomszéd katona volt, meghalt a Donnál fiatalon, valaki más életben maradt, táborban volt, az 50-es években hazajött, de hamarosan meghalt. (Kisgyerekként a kedvenc hobbim térképek nézegetése volt, szóval azt nem kellett nekem elmagyarázni mi az a Don.) A szembenlévő szomszéd néni férje meg munkaszolgálatban halt meg ugyanott, a Donnál. Kérdésre mi az a munkaszolgálat, megkaptam a válasz “olyan, mint a katonaság, de zsidóknak” – a “zsidó” szónál a nagymama halkabbra vette a hangját, megértettem, hogy ezt a szót nem szabad nyilvánosan kimondani, mert valami pokolian titkos dolog lehet.
Kiderült: az összes korosztálybeli egészséges férfi a környéken meghalt a háború következtében. A két mázlista: a már akkor tüdőbajos bácsi és gyomorfekélyes nagyapám. Ők megkapták az elején a “katonai szolgálatra végleg alkalmatlan” pecsétet, így onnantól a hadsereg nem foglalkozott velük.
A betegség sokszor nyerő dolog: mégiscsak jobb betegen élni 74 éves korig (nagyapám addig élt), mint huszon vagy harmincas évesen meghalni egészségesen.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
