SZFE-sztori – ötödik rész. „E művészek hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar színház- és filmművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista” – betonozták kormányrendeletbe a követelményt.
A szabad művészet mai veterán bajnokai meglehetősen szoros ideológiai kalodában tanulták meg, hogyan kell kibontakoztatni az alkotás szabadságát. Iskolájukat ma másfél évszázadosnak lódítják, holott jóval fiatalabb, 71 éves. Alapszellemiségét 1949-ben kritályosították ki, lényegét a Magyar Közlöny 1949. november 5-én tette közkinccsé. Az írásmű címe: A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.307/1949. (229) M. T. számú rendelete a Színház- és Filmművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. (Közigazgatási rendszám: 1. 757.)
A rendelet mindjárt az első paragrafusban vakító fényű ideológiai rendet teremt. „A Főiskola a színház- és filmművészet különböző ágaiban elméleti és gyakorlati oktatás útján olyan művészeket képez, akik alkalmasak arra, hogy a művészet eszközeivel a szocialista társadalom építését szolgálják. E művészek hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar színház- és filmművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, minden műfajában híven tükrözi a valóságot és amely a magyar népköztársaság szocialista építő munkájának optimizmusát sugározza.”
A művészi szabadság veterán bajnokainak tehát „a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően” kellett kialakítaniuk „az új magyar színház- és filmművészetet”.
Akkor nem jutott eszükbe, hogy független főiskolai köztársaságot kiáltsanak ki a rájuk erőltetett szocreál ellen, sőt lelkesen beleálltak a „követelménybe”.
„Formájában nemzeti, tartalmában szocialista”…
Noha ebben az időben – és később is – tankönyvi alapvetésként fogalmazódott meg „a tartalom és a forma egysége”, a törvényben kötelezővé tett hibrid megoldást mindenki magától értetődőként fogadta el, a diákok nem zárták magukra az épületet.
Figyelemkeltő módon ez a szellemi stratégia megfelel a mai hibrid háborúk „idegen zászlók” címen emlegetett műveletének. Erről Andrej Koribko orosz politológus a Hibrid háborúk című könyvében ezt írja. „A legszimbolikusabb nemzeti szimbólumok/dalok/nemzeti jelentőségű műemlékek, közterek, parkok társítása a mozgalommal.”
Sajnos Magyarországon a rendszerváltozás alkalmával elszenvedtünk hasonló kísérleteket. A rendszerváltoztatás kezdetén egy kifejezetten hungarofób szervezet „Szabad nép tesz csuda dolgokat” plakátszöveggel – Berzsenyi-idézettel –, és ezt a magyar betűtípussal, a misztótfalusival szedve szédítette meg, sajnos sikerrel, a magyarokat. Később is, egy újabb hungarofób garnitúra piros-fehér-zöld színű propagandakiadvánnyal csapta be az utcai járókelőket.
Volt honnan – egyáltalán nem tiszta forrásból – meríteniük a mai propagandistáknak…
Sokat mond az 1949-es rendeletről – a főiskola megalapításról –, hogy annak „végrehajtásáról a népművelési miniszter gondoskodik”. Az aláíró pedig nem más, mint „Dobi István s. k., a minisztertanács elnöke.”
1950 nyarának elején a Vas Népe már ehhez a szellemiséghez igazította felhívását: „A Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételt hirdet a dolgozó ifjúság számára, hogy a béke megvédéséért, a szocializmusért dolgozó fiatal művészeket neveljen.”
A szocializmusért dolgozni akaró művészjelöltekkel gondos alapossággal tudatták: „A jelentkezéseket 1950. július 22-ig kell beküldeni a Megyei Tanács Népművelési Osztályára. (Szombathely, Kisfaludy utca 1.)”
Az így elindított, majd élcsapattá edzett művészi káderállomány működéséről érzékletesen szól egy, évtizedekkel később a főiskola egyik tehetséges hallgatója által írt visszaemlékezés.
„Eljött az elfogadás napja, beül a grémium, a tanári kar, a zsűri, közepén ott pöffeszkedett a proletár vezető a zsugorított bőrkabátja alá rejtve egyenetlenségét, és lemegy a film.
Ez egy marhavágási akció, a Chicago, nevezetesen a negyedik emeletre felterelik a marhákat, főbe lövik őket, mindig levágnak belőlük egy darabot, és azt egy alacsonyabb szintre csúsztatják egy csúszdán és ott tovább dolgozzák. Kb. 13-14 perc alatt, amíg enyhe túlzással a még működő máj, a még verő szív, a még lüktető lép, szét van csomagolva, szállítva, feldolgozva, ezek messzevezető gondolatok. A proletár vezető megszagolta, hogy én a proletár államot akarom ezzel célba venni. A magyar állam, a proletár állam adott esetben képes 40 millió embert bedarálni. Proletár engesztelhetetlenséggel lecsapott. „Ez egy olyan baromság, a címe is baromság, miket hordott ott össze!?” És a tanári kar a hasát fogta. És az történt, hogy végül is csak egy elsős hallgatónak egy 16 mm-es fekete-fehér, 12 perces kis ujjgyakorlatáról van szó. Nem arról, hogy az élete fő műve. A proletár vezető ha itt nem csap le, akkor az egész szellemi betonvilág a berlini falig össze fog omlani. És lecsapott! Mondták a kollégák, hogy a Zoli bácsi, ő volt a rektor, próbálta csitítani, de nem. A proletár vezető ütni akart, vért akart látni, egy félórás ordítozás után engem kizavartak a teremből.
Hát nem jött rám a röhögő görcs, hazudnék, ha azt mondanám. Nem voltam hős, kezem-lábam reszketett. Én annyiszor kezdtem újra az életemet, de annyiszor, hogy sokszor! És elértem azt a legnagyobbat, amit akartam. Igazából már nem volt sok, már csak egy pár év, és már ott vagyok, és azt csinálhatok, amit akarok, és tudom, hogy jól fogok dolgozni, jól fogok írni, hatásos filmeket fogok csinálni, lesz közönsége a filmemnek. Van üzenetem, nem kettő, nem három, akármennyi, még mindig marad, és itt van ez a pacák, és kezében vagyok.
Igen ám, de a következő történt: a tanári kar egységesen kiállt mellettem. Az egy patthelyzet volt. A proletár vezető közölte, ez az az ember, akit „sem a főiskolán, sem a szakmában nem akarok látni.”
Neki legyen mondva, konzekvens ember, nem lehet azt mondani, hogy össze-vissza rikácsol.
Később megint csak ő tiltott le, akkor, már 1983-ban, és tett földönfutóvá. Fábry Zoli bácsi halálos betegen hívta fel, és azt mondta a proletár vezetőnek, nem engedi, hogy engem kirúgjanak. Bár a filmet nem is látta, de azt mondta, hogy nem engedi, hogy ezt az embert kipenderítsék. És nem tudták leosztályozni a művet. Ha azt mondják 1-es, akkor ki vagyok rúgva. Mi lenne, ha adnánk rá két jegyet: tartalom elégtelen, forma jeles? Külcsín jeles, belbecs 1-es. Ha valakinek 1-ese van, pláne művészeti tárgyból, azt ki kell rúgni. Kirúgni meg nem lehet, hiszen jelesre teljesítette formát. És ment a huzavona, míg a Zoli bácsi fel nem épült. S ez heteken keresztül tartott, és mindig mondták, hogy maga már ne jöjjön be, mert ki van rúgva. De nem tudjuk, hogy ki van-e rúgva, nem kértek le pénzt, a következő évre már nem folyósította a minisztérium a pénzemet, mert lehet, hogy ki vagyok rúgva. És ha valakit kirúgnak politikai okból, mert ez volt 1975-ben, művészeti fellazítás címén, a proletár állam ellen való szervezkedés címén, hát szóval az egyszerűbb, ha menekülés közben a levágott karoddal főbe lövöd magad.”
A memoárban említett proletár vezető ma is erkölcsi magaslatról osztogatja kioktatásait, „bölcs javaslatait”, a „nemzeti formát és a szocialista tartalmat” évtizedeken át – számára – jövedelmezően egységbe kovácsoló alkotásaival megszerzett legendás okosságát.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
