„A házasság Isten ajándéka és a későbbi család alapsejtje. Benne a férfi és a nő Isten akarata szerint szeretetközösségben, testi közösségben és szolgáló közösségben egyesül, amelyek egy életre szólnak… Szeretet és hűség – ez a két elem a házasság épületének két tartóoszlopa. Ha bármelyik összeroskad, összeomlik az egész épület, csak romok maradnak.
A keresztények tudnak egy további alapról is: Isten vezetéséről” – írja Dieter Boddenberg Kérdéseim – Isten válasza című könyvében. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor a Kígyóson élő Kovács Istvánnal és feleségével, Ibolyával beszélgettem a házasságról. Ők 45 évvel ezelőtt mondták ki a boldogító igent, s nagyszerű példaként állnak előttük szüleik is: Derceni Géza és felesége, Viola 65 évvel ezelőtt fogadtak örök hűséget.
– Meggyőződésem, hogy szüleinket az egymás iránti szeretet és megbecsülés tartotta össze és a munkamorál tartotta meg – kezdi István. – Sorsüldözött gyerekek voltak, nekik mindent saját erőből kellett felépíteni, ehhez pedig kitartó munkára volt szükség.
– Édesapám sokat mesélt a régi időkről, mindig azt hangoztatta, hogy ismerni kell a múltat, el kell mondani a gyerekeknek, az unokáknak, hogy mi történt a családban, mert gyökerek nélkül nincs jövő, az a megtartó erő – emlékezik Ibolya. – Tőlük tanultuk meg, hogy a család szent.
– Mindkét oldalról azt láttuk, hogy egymást tisztelni, becsülni kell, hogy fontos a tolerancia – veszi át a szót a férj. – Szüleink mélyen vallásosak, istenhívők voltak, és ez biztos alapja egy házasságnak.
– Amikor mi házasodtunk, akkor pedagógusként nem lehetett templomi esküvőnk, de Forgon Pál otthonában titokban mégis megesküdtünk – mondja Ibolya. – Számunkra is igen fontos volt, hogy Isten színe előtt fogadjunk örök hűséget. Ma is úgy tartom, hogy az eskü szövege – hogy hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek – egy olyan iránymutató, amit, ha betartunk, biztosan meg is maradunk egymás mellett. És boldogan élünk, míg meg nem halunk.
– Hiszünk-e? Hát a miénk az volt – válaszol csillogó szemmel Ibolya. – Máig pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Beregszászon találkozott a tekintetünk, és Pisti hozzám lépett, bemutatkozott, s meghívott a faluban rendezett esti bálba… Aztán jött néhány év udvarlás, hisz házasságkötés előtt kell időt szánni az egymás jobb megismerésére.
– Kell a vonzalom, lobogni kell a tűznek mikor összeházasodtunk, mert csak abból lesz olyan parázs, amely az évek során igazi megtartó szeretetként táplálja a házasfeleket – mondja István. – Erre a parázsra pedig vigyázni kell, állandóan táplálni szükséges.
– Igen – mondják mindketten határozottan. – És ez döntés kérdése is. Mert meglátni és megszeretni egy pillanat is elég, de ha már megismertük egymást, és úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket, és ha komolyan vesszük a fogadalmat, amit Isten előtt tettünk, akkor ahhoz tartani is kell magunkat. És nekünk máig a társunk az igazi, ő a legszebb és a legjobb – vallja a házaspár.
– Akkor még inkább egymásba kell kapaszkodnunk. Mi anno egy üres telket kaptunk. És szép lassan építettük fel a házunkat, ami hosszú évek során készült el teljesen, de amikor egy szoba-konyha-fürdőszoba rész elkészült, boldogan hoztuk ide haza az akkor megszületett kislányunkat – meséli Ibolya. – Aztán szép lassan építgettük, szépítgettük, de az első perctől igazi otthonná vált, mert a szeretet uralkodott benne. És bár jöttek nehéz évek, amikor például nem kaptunk fizetést, amikor igencsak meg kellett gondolni, hogyan osztjuk be azt a keveset, ami van, de soha nem csüggedtünk, soha nem keseregtünk. Nem volt válóok a pénztelenség, bár jó, ha van pénze az embernek, de nem az anyagiak tesznek boldoggá. Hiszem, ha az Úr kezébe teszünk mindent, ha tőle kérünk segítséget, akkor minden jóra fordul és áldásokat kapunk.
– Nyolc évvel ezelőtt igencsak kemény próba elé állított bennünket az Isten, súlyos betegségen estem át – emlékezik vissza István. – Az orvosok lemondtak rólam, de a feleségem, a gyerekeink hite, imája megtartott.
Ibolya éjjel-nappal mellettem volt még az intenzíven is. Tudom, hogy az ő gondoskodó szeretete hozott vissza az életbe. Minket ez a próba nem eltávolított egymástól, hanem még közelebb hozott a másikhoz. Az unokánk megszületése meg még inkább erőt adott, úgy éreztem, szükség van még rám, hisz neki sok mindent meg kell tanítanom….
A szelídlelkűségét, mások iránt is – vallja Ibolya. – A hűségét, a családcentrikusságát, a munkája iránti szeretetét, ahogy körerdészként közel fél évszázadon át óvta, védte a természetet. Ezért mindig is felnéztem rá.
– Engem pedig lenyűgözött, hogy a feleségem milyen tűzrőlpattant, tettrekész, határozott.
– Mi mindig a másikat tartottuk és tartjuk a jobbik felünknek, és mindkettőnk számára a család a legfontosabb. Ez pedig igen fontos összetartó erő – vallják mindketten.
– Istentől kérjék el a párjukat, és bízzák magukat az Úrra. Szerelemből házasodjanak, miután jól megismerték egymást, legyen a szívükben szeretet, ami erősebb a szerelem lángjánál, tudjanak megbocsátani a másiknak. Úgy döntsenek egymás mellett, úgy fogadjanak örök hűséget, hogy kitartanak egymás mellett jóban-rosszban.
– És legyenek céljaik – folytatja István. – Ha van miért küzdeni, akkor nincs idő butaságokkal foglalkozni.
– Hálásak vagyunk mindazért, amit idáig kaptunk Istentől. Imádkozunk azért, hogy tartson meg még bennünket egymásnak, s hogy minél többet láthassuk a gyerekeket, az unokánkat.
Marton Erzsébet
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
