November 14-én délelőtt (magyar idő szerint 15.20-kor) a Szentatya helikopterrel Chiclayóból Santa Cruz de Succhabambába utazott.
A Santa Cruz-i helikopter-leszállóhelyről autóval a szentmise helyszínére indult, de útközben még megállt a Szeplőtlen Szűz-plébániatemplomnál, ahol az Oltáriszentség kápolnájában röviden imádkozott, majd a Señor del Costado képmása előtt időzött csendben, és virágcsokrot helyezett el előtte, végül köszöntötte a templomban tartózkodó hívőket, és röviden elbeszélgetett néhány fogyatékossággal élő személlyel. A szentmisét körülbelül 11 órakor (magyar idő szerint 17 órakor) szabadtéren mutatta be. A szertartáson több mint húszezer hívő vett részt.
Homíliájában hálát adott az Andok vidékén élő keresztény közösségek hitéért, valamint a misszionáriusok, a hitoktatók és a világi hívők áldozatos szolgálatáért. Az evangéliumi özvegyasszony példájából kiindulva hangsúlyozta a kitartó imádság, az Istenbe vetett bizalom és az igazságosságért való békés cselekvés fontosságát. Arra biztatta a hívőket, hogy a nehézségek közepette se veszítsék el reményüket, hanem továbbra is hitből fakadó elkötelezettséggel munkálkodjanak közösségeik javáért.
A mise végén Edinson Edgardo Farfán Córdova, Chiclayo püspöke mondott köszönetet a Szentatyának, ő pedig köszöntötte a jelen lévő hívőket. A mise után ugyancsak helikopterrel visszatért Chiclayóba.
Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa mise előtti köszöntőbeszédét, a misén elhangzott homíliáját, valamint a mise végén elhangzott rögtönzött szavait.
A Szentatya köszöntő szavai a Santa Cruz de Succhabamba-i Szeplőtlen Szűz-plébánián összegyűlt hívőkhöz:
Testvéreim!
Milyen nagy öröm, hogy ismét találkozhatom veletek itt, Santa Cruzban! Olyan ez, mint egy hatalmas álom, amelynek megvalósulását az Úr lehetővé tette: hogy jómagam ide is eljuthattam a chiclayói egyházmegyében és egész Peruban tett lelkipásztori látogatásom során. Nagyon örülök, hogy találkozhatom veletek: Santa Cruz lakóival és azokkal is, akik távolabbról érkeztek.
Az Úr a keresztségben mindnyájunkat arra hív, hogy misszionárius tanítványai legyünk. A legkisebbektől a legidősebbekig. A betegség vagy más okok miatt szenvedő emberek is szép tanúságot tesznek hitükről hűségükkel és imádságukkal. Ti is az Egyházhoz tartoztok; közel akarunk lenni hozzátok! Arra hívlak benneteket, hogy imádkozzatok egymásért, értem, és mindazokért, akiknek szükségük van Isten segítségére. Így maradjunk mindig egységben!
Járjunk mindnyájan együtt Isten népeként, Isten gyermekeiként, ugyanannak az Atyának a gyermekeiként! Minden jót kívánok nektek; áldásomat adom rátok, és néhányatokat még személyesen is üdvözlöm, mert – mint tudjátok – ezután következik a szentmise.
Az Úr legyen veletek!
[Apostoli áldás.]
A Szentatya homíliája:
Kedves testvéreim! Isten hozott mindnyájatokat ezen a szentmisén, és köszönöm Santa Cruznak ezt a szívélyes fogadtatást!
„Ezt a napot az Úristen adta: örvendjünk és vigadjunk rajta!” (Zsolt 117,24). Ezen az eucharisztián, ahogyan már oly sokszor, most is szeretném megosztani veletek Krisztus tanítványaként és misszionáriusaként megélt örömömet. Santa Cruzban vagyunk, Cajamarca megyében, a perui Andok hegyláncai között, e gyönyörű dombok, szurdokok és termékeny völgyek vidékén, egy andoki gyökerekkel rendelkező földön, ahol egykor az Inka Birodalom virágzott, és amely egy mély keresztény hit bölcsője. Sokan közületek nagy távolságokat tettek meg, hogy itt lehessenek. Vannak, akik földművelő közösségekből érkeztek, hátrahagyva családjukat, földjeiket és mindennapi teendőiket. Nem csupán fizikailag nehéz utat tettetek meg, hanem utatok a hit zarándokútja is volt. Minden lépésetek és minden erőfeszítésetek ugyanis egyetlen vágyat fejez ki: hogy találkozzatok Jézussal, akit itt, Santa Cruzban a Sebzett Oldalú Úr (Señor del Costado) képmásában tisztelnek: azért jöttetek, hogy találkozzatok Krisztussal, hallgassátok igéjét, magatokhoz vegyétek testét és vérét, s e tápláléktól megerősödve növekedjetek a reményben.
A Szent János apostol harmadik leveléből hallott szentlecke (vö. 3Jn 1,5–8) a Gájusz nevű keresztényhez intézett intelmek egy részletét tartalmazza. Szent János, miután kiemeli Gájusz közismert jóságát, arra kéri, hogy viselje gondját a vándormisszionáriusoknak, és lássa el őket mindazzal, amire útjuk során szükségük van, emlékeztetve arra, hogy Krisztus nevéért „keltek útra, és semmit sem fogadnak el a pogányoktól” (3Jn 1,7). Ugyanez a csoda ismétlődött meg öt évszázaddal ezelőtt e hegyek között, melyek néma tanúi voltak annak, hogy megszülettek az első keresztény közösségek, mégpedig olyan misszionáriusok munkája nyomán, akik nemegyszer élelem és ajánlólevelek nélkül érkeztek, hogy hirdessék Jézus nevét, valamint az andabambai Csodák Urának és szeplőtlen édesanyjának szeretetét.
Az első evangéliumhirdetők megérkezése óta, Mogrovejói Szent Turibiusztól a chimbotei vértanúkig, az evangélium magva sohasem szűnt meg csírázni és gyümölcsöt teremni ezen a földön, csendesen, tapsvihartól és nagy elismerésektől távol. Így az Andokban a hit egyszerűen és hitelesen növekedett, az evangéliumi értékek mindennapi megélésére épülve, népeket és nemzedékeket összekötő hagyományokban és ünnepekben fejeződött ki, mígnem olyan sajátos lelkületté és életformává vált, amelyben senki sem érzi magát egyedül, még a megpróbáltatások közepette sem.
Elmondhatjuk, hogy az Andok számos vidékére jellemző szívélyesség és öröm az Úr parancsolatai iránti tiszteletben és szeretetben gyökerezik (vö. Zsolt 111,1), és azt az „Isten utáni szomjúságot” tükrözi, „amelyet csak a szegények és az egyszerű emberek ismerhetnek” (Szent VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48). Ezért Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű buzdításában a népi vallásosságról mint az evangelizáció hatalmas erejéről beszélt, amelyben „a kapott hit testet öltött egy kultúrában, és továbbadása ma is folytatódik” (123. pont). A népi vallásosság nagyra értékeli az olyan alapvető dolgokat, mint a föld, a becsületes munka és a család, és üdvös ellenszert kínál a ma oly elterjedt felszínességgel és fogyasztói szemlélettel szemben.
Ezért szeretnék hálával megemlékezni arról a sok misszionárius papról, szerzetesről és szerzetesnőről, akik az évszázadok során nagylelkűen és odaadóan fáradoztak Isten országának terjesztésén e hegyek között. Hálaadó imát mondunk azokért a hitoktatókért is, akik nem kevés áldozat árán, gyakran papok hiányában, gondoskodnak a közösségek lelkipásztori ellátásáról: vezetik testvéreiket az igeliturgia ünneplésében, felkészítik őket a szentségek vételére, látogatják a betegeket, és segítenek a különféle szükségletek kielégítésében. Különösen is imádkozzunk azokért, akiket az Úr már magához hívott, és akiknek emléke tovább él a közösségekben. Nélkülük igen nehéz lett volna az evangelizáció ezeken a távoli vidékeken. Adjunk hálát az Úrnak azért a sok világi hívőért, akik itt és szerte a világon különféle módokon elkötelezetten részt vesznek az evangélium missziós hirdetésében!
Az evangéliumban (vö. Lk 18,1–8) Jézus egy özvegyasszonyról beszélt, aki az akkori kulturális környezetben a társadalmi kiszolgáltatottság és a másoktól való függés jelképe volt. A védtelen és elnyomott szegény asszony kitartóan igazságot kért egy bírótól, aki nem félte Istent, és az embereket sem tisztelte, ezért közömbös maradt könyörgéseivel szemben. Végül csak állhatatosságának köszönhetően szolgáltott neki igazságot.
Jézus szavai szerint a példabeszéd mindenekelőtt arra emlékeztet bennünket, mennyire fontos, hogy sose csüggedjünk el az imádságban. Ugyanakkor arra is meghív, hogy nyissuk ki szemünket a körülöttünk lévő sok fájdalmas helyzetre. Az özvegyasszony bíróhoz intézett kérése – „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!” (Lk 18,3) – sajnos ma is ott visszhangzik megannyi férfi és nő ajkán, anélkül hogy meghallgatásra találna. Ez súlyos aggodalomra ad okot mind az Egyház, mind a társadalom számára. Gondoljunk például azokra, akik ezeken a vidékeken kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, hogy a tengerparti nagyvárosokban jobb jövőt keressenek maguknak és szeretteiknek; gondoljunk az alacsony születésszámmal összefüggő nemzedékváltás nehézségeire, amelyek a falvak elnéptelenedéséhez vezetnek; vagy arra a kihívásra, hogy miként lehet méltányosan elosztani a föld természeti erőforrásaiból származó hasznot.
Ennyi nehézséggel szembesülve kísértést érezhetünk arra, hogy átadjuk magunkat a csüggedésnek, a neheztelésnek vagy akár az erőszaknak, ám az erőszak sosem vezet fejlődéshez és békéhez. A példabeszéd özvegyasszonya megmutatja nekünk, hogy
És akkor, amint a Cerro Cotorumi csúcsán is, a kereszten keresztül meglátjuk az eget.
Az evangéliumi asszony állhatatosságát a hit tartja fenn, amint azt Jézusnak az elbeszélést lezáró kérdése is jelzi: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). A hit, az imádság és a cselekvés szorosan összetartozik. Ahol hit van, ott imádság is van; ahol pedig imádság van, ott készek vagyunk arra is, hogy elköteleződjünk másokért. Ti, e vidék lakói, ezt jól tudjátok. A sok nehézség ellenére sosem veszítettétek el Istenbe vetett bizalmatokat, sem pedig – az Ő segítségével – az önmagatokba vetett bizalmat. A hit tesz benneteket naggyá vágyaitokban és terveitekben. Ehhez kapcsolódóan szeretném megdicsérni mindazokat, akik találékonysággal és vállalkozó szellemmel igyekeznek tisztességes munkát biztosítani az embereknek: a földműveseket, a kereskedőket, a kisvállalkozókat és mindazokat, akik itt nap mint nap a közösségek javára kamatoztatják kapott tehetségüket, és a foglalkoztatás révén hozzájárulnak az átfogó emberi fejlődés hiteles modelljeinek előmozdításához (vö. Magnifica humanitas enciklika, 181).
Kedves testvéreim! Az Úr ismeri az utakat, amelyeken jártok, a fáradalmakat, az aggodalmakat és a kihívásokat, amelyekkel szembenéztek; megérti a fiatalok reményeit, bölcsességgel tölti el az időseket, és sosem hagy magatokra benneteket. Amikor a lélek céltalanul bolyong, ő az út. Amikor elfogy az erő, ő a táplálék. Amikor úrrá lesz rajtunk a csüggedés, ő éleszti újjá a reményt.
Kérjük a Szeplőtlen Szüzet, hogy továbbra is oltalmazzon bennünket palástja alatt, és hogy az eucharisztia, melyet ünneplünk, újítsa meg mindannyiunk hitét, erősítve elkötelezettségünket és odaadásunkat. A Sebzett Oldalú Úr pedig, akit itt, Santa Cruzban oly nagy áhítattal tiszteltek, áldjon meg és oltalmazzon benneteket, és mindig az egység, a szeretet és a béke gondolataira és tetteire indítson titeket!
A Szentatya rögtönzött szavai a mise végén:
Kedves testvéreim!
Mielőtt záróáldást adnék, szeretnék még megosztani veletek egy rövid gondolatot. Hallottuk az evangélium szavait, amelyekben Jézus ezt kérdezi: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Tudom, hogy ha Jézus úgy dönt, hogy eljön Santa Cruzba, találni fog hitet. Köszönöm tanúságtételeteket. Köszönöm az Egyház iránti hűségeteket. Köszönöm, hogy együtt lehettünk ezen a szép napon.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
