Sokszor előfordul velem, hogy egy-egy filmet, sorozatot nézve eszembe jut valami. „Megmozdulnak a képek”, a gondolatok pedig mocorogni kezdenek bennem.
Amikor ezeket a sorokat írom, szerte Franciaországban – legfőképp Párizsban – diákok és bevándorlók tüntetnek. Összecsapnak a rendőrökkel, gyújtogatnak és fosztogatnak. Arra a kérdésre, hogy miért, sokféle indokot felsorolnak: nem megfelelő az oktatás színvonala, a fiatalok nehezen jutnak munkához, a megélhetési költségek emelkedtek. Mélyebbre ásva azonban mást is találunk. Az egyetemista és gimnazista korú tüntetők nagy része úgy általában elégedetlen, leginkább mindennel. Akció ez az akcióért. Mindez nagyon hasonlít ahhoz, ami 1968-ban Nyugat-Európában, közelebbről Párizsban történt. Ebben az időben Charles de Gaulle volt a francia elnök. A lázadó diákok szemében a vaskalapos egykori katona rendszere maga volt a megtestesült maradiság. Pedig az elnök valaha rendkívül népszerű volt. Tekintélye még abból az időből eredt, amikor Franciaország egyik felét a Német Birodalom tartotta a markában, a másikban pedig létrejött egy kollaboráns állam. De Gaulle álma egy független és szuverén Franciaország volt, aminek a felépítésébe londoni emigrációja során bele is kezdett.
Mindezeket szem előtt tartva érdekes, hogy pont most készült el a De Gaulle című nagyszabású alkotás. Ez két hosszú részre bontva – az első, Az ellenállás hajnala a napokban került a mozikba – meséli el a katona-politikus történetét. A címszerepben Simon Abkariant láthatjuk, a rendező Antonin Baudry.
A náci Németország 1940. május 10-én támadta meg Franciaországot. A gépesített német hadsereg átgázolt mindenen, Pétain marsall pedig június 17-én fegyverszünetet kért. Charles de Gaulle még aznap repülőgépre szállt, Londonba repült, 18-án pedig beszédet mondott a BBC-ben. Felhívásában arra buzdította a francia népet, hogy ne adják fel a reményt, csatlakozzanak hozzá, és folytassák a harcot.
Igen – mondhatjuk –, ismerjük a sztorit: és a végén a tábornok gyalog vette be Párizst. Nos, addig azért sok minden lezajlott, amit az időt rászánva, részleteiben is elmesélnek nekünk, így rendkívül érdekes és izgalmas történet kerekedik mindebből. Baudry fordulatos és jól megkomponált alkotása mindvégig leköti a nézőt.
Bár a film e részleten érthetetlen módon átugrik, De Gaulle nem csupán egy harckocsizó ezredes volt a sok közül; helyettes nemzetvédelmi államminiszterként tagja volt Paul Reynaud miniszterelnök kormányának. Az viszont igaz, hogy Londonba érve szó szerint a nulláról kellett kezdenie. „Nem állt mellettem haderő, sem szervezet – írta emlékiratában –, csakis akkor szerezhettem tekintélyt, ha minden egyébre tekintet nélkül kitartok a nemzet ügye mellett.” Csupán néhány megszállott csatlakozott hozzá, eszközei és forrásai is alig-alig voltak. Ám elszánt és hajlíthatatlan volt, ugyanúgy, mint Winston Churchill brit miniszterelnök, akivel igencsak ellentmondásos volt a viszonya. De Gaulle-t a Vichy-rezsim halálra ítélte, de mégsem ez volt a fő problémája. Hiába képviselt egy igaz ügyet, a pillanatnyi politikai, stratégiai és hadászati érdekek miatt számtalanszor háttérbe szorították, vagy egyenesen megszabadultak tőle. Ám később mindig kiderült, hogy a személye nélkülözhetetlen.
Alighogy meghirdette a britek melletti kiállást, a királyi flotta megtámadta az algériai Mers-el-Kébir-nél horgonyzó francia hajókat. Az is sokat rontott a tekintélyén, hogy a szövetségeseknek – De Gaulle ígérete ellenére – nem sikerült elfoglalniuk a francia fennhatóság alatt álló Dakar kikötőjét. Bár Roosevelt elnöknek ez egyáltalán nem tetszett, De Gaulle mégis elrendelte az amerikai partokhoz közel fekvő Saint-Pierre és Miquelon megszállását. Nem véletlen tehát, hogy Roosevelt inkább a kezelhető Henri Giraud tábornokot támogatta a Szabad Franciaország vezetőjeként. És hiába tartotta De Gaulle arculcsapásnak és a francia ügy elárulásának, az amerikaiak 1942 novemberében Észak-Afrikában mégis azzal a François Darlan tengernaggyal kötöttek egyezséget, aki nem sokkal korábban a Vichy-kormány miniszterelnöke volt, és szorgalmazta a Németországgal való együttműködést. A stratégiai érdek felülírta a morális szempontokat: Darlannak volt hatalma ahhoz, hogy megakadályozza a Vichy-rezsimhez hű francia katonák ellenállását.
De Gaulle-t persze nem csak kudarcok érték. Először a csádi kormányzatot, majd lassan a többi gyarmatot is a maga oldalára állította. Egységről egységre hozta létre azt a hadsereget, amellyel már a jóval erősebb szövetségesei is számolhattak. Akkor kezdték igazán komolyan venni, amikor Bir Hakeimnél az 1. Szabad Francia Dandár 1942. május 26. és június 21. között feltartóztatta Rommel előrenyomuló páncélosait. Merész húzásai, kitartása és rendíthetetlensége révén elérte, hogy ne csak a francia nép, de az akadékoskodó brit és amerikai politikusok is belássák, ő a nácik ellen harcoló franciák vezetője.
Már a film elején elindul egy másik történet. Egy fiatalembert ismerünk meg, aki láthatóan nem értett egyet a kapitulációval. Diáktársaival tiltakozó röplapokat osztogat, és részt vesz a Diadalív előtti, 1940. november 11-én tartott tüntetésen. Majd átszökik Algériába, két évvel később pedig tanúja lesz annak, hogy a várva várt szövetségesek kiegyeznek a kollaboráns Darlannal. Fernand Bonnier de La Chapelle – merthogy róla van szó – 1942. december 24-én lelőtte a tengernagyot. Két napra rá kivégezték.
A franciaországi zavargások hátterében ma ott húzódik a generációk közötti feszültség is. Bonnier de La Chapelle és társai több mint harminc évvel voltak fiatalabbak De Gaulle-nál, ám abban az időben a nemzedéki ellentéteknek nyomát sem találjuk. Mindannyian tudták, hol keressék az ellenséget, a most utcára vonuló fiatalok ellenben maguk sem sejtik, hogy mi ellen küzdenek. Akkor egy független Franciaország létrehozása volt a cél. Most nem tudjuk, hogy mi.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
