Hegyi faluban születtem, ott nőttem fel, hegyi ember vagyok, néha kicsit karcos, olykor zárkózott. Megszoktam, hogy nálunk öt fokkal mindig hidegebb van, mint máshol, és a kályhát már szeptember közepén be kell olykor gyújtani. Nyáron, ha lemegy a nap, kardigánért kell nyúlni, mert olyankor már hűvöset lehel a mi hegyünk.
Sokáig ébredtem a lábánál, erdészlakásban lévén gyerek. Jártam ösvényeit, hol gombákat keresve, hol hóvirág után kutatva, hol eltévedt turistákat útbaigazítva, hol meg csak úgy céltalan. Hallgattam a fák különös sóhajait, recsegését, ropogását, sütöttem szalonnát cserkészutakat tisztító munkásokkal, s tisztogattam később magam is ezen utakat, nyári munkában.
Ismerem a hegyet, máig az orromban érzem különböző illatait. Fanyar füstjét a völgyébe hatoló, hajdan szénnel működő kisvasúti mozdonynak, a frissen kérgelt fa savanykás párolgását, a pisztrángszagú patakokat, a nyári eső után gőzölgő lapulevelek nyers zöldjét, az erdészkabát otthonos illatát. Érzem a hideg ellen rám tett posztókalap melegét, hallom a forráshoz vezető kis erek csilingelő csobogását. Látom a hegyem minden domborulatát, s úgy érzem, messziről akár meg is simogathatnám. Tudom tetőinek és kiszögelléseinek különös neveit, annak is, amely apám porát rejti. Békét adnak kakukkfűillatú rétjei, titkos víznyelői, nem tévedek el jelölt és jelöletlen útjain.
Bármikor tértem vissza hozzá, mindig megnyugtatott a hegy. Ha északról érkeztem felé, lassabban tárulkozott fel, de hosszabb volt a rálátás, ha délről közelítettem, váratlanul bukkant fel, s mindjárt megmutatta a maga teljes valóját. Tavaszi haragoszöldje nyárra világossá szelídült, hogy aztán ősszel olyan bíborokat, vöröseket, barnákat és oranzsokat vegyítsen, mint egy olajfestékes paletta, amely nélkülözi a hideg színeket. Telente csak a hegyi barlang szürkéje törte meg a vakító fehérséget, s néhány rakoncátlan fenyősor, valahol a tetején.
De most úgy tűnik, elvesztettem az én hegyemet. Más kultúrkörben mozognak, akik elvették tőlem, ezért talán úgy illő, hogy előbb az általuk szeretett szavakkal üzenjem meg nekik, mit jelentett nekem a hegy. „Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem a nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet. Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré.”
Az én hegyemen most rút betonkelés éktelenkedik: a Nagyvilági Főcső silány földi hasonmása, az egyszeri gázszerelő rondította lovascentrumként oda. Nem kérdezett sem engem, sem földijeimet, csak öntette a földbe a szürke sódert, s emeltette magasra a betonfalakat, bele a hegyembe. Hatalmát ragyogja most e szörny, de múló a siker. A beton egyszer elenyész.
De a hegy marad. A hegy marad.
Doros Judit: Tüzes ló – Adjátok vissza a hegyemet!
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
