A karácsonyi ajándékdömping könyvpiaci szenzációjaként hirdették az Omega frontemberéről, Kóbor János ‘Mecky’-ről szóló posztumusz interjúkötetét. Elolvastam, s ezt tettem a kritikákkal is.
A karácsonyi ajándékdömping könyvpiaci szenzációjaként hirdették az Omega frontemberéről, Kóbor János ‘Mecky’-ről szóló posztumusz interjúkötetét. Elolvastam, s ezt tettem a kritikákkal is.
Az eddig megjelent két elemzés a legtöbb problémát érintette, amely a kötet kapcsán felmerült. Mindkettő szakértői igényességgel elemezte azt, vigyázva az objektívitás messzemenő szem előtt tartására. Mindkét szerző neves szakértő, így írásuk egyértelműen hiteles. Magam is benne voltam a ’70-es évek második felétől a hazai rockzenei világban, és a két úrhoz hasonlóan személyes barátságok és a részvétel okán megszerzett saját tapasztalatok, ezen felül a fent említett korszak zenei anyagait őrző archívum életre hívójaként talán az én véleményem is lehet hiteles. Számomra a legaggályosabb problémái a kötetnek a szerző, Csatári Bence személyiségéből és munkahipotézisének elhibázott voltából adódnak. Mivel a kötet nem egy monográfia, hanem egy interjúkötet, ezt annak is kell tekinteni a műfaj természetéből fakadó korlátok figyelembe vételével. A jó interjúkötetek szerzője (sic!), de legalább is társszerzője maga az interjúalany! Ahhoz, hogy ezt a szerző elfogadja, az interjúalanyhoz, és ezzel egyidejűleg a témához való nagyfokú alkotói alázat szükségeltetik. Amennyiben ez megvan, a kötet olvasója azt érzi, hogy a főhős vele, az olvasóval beszélget. Hogy úgy mondjam, ülnek egy korsó sör mellett, és közeli barátokként beszélgetnek, tehát az interjúalany teljes személyisége és gondolatvilága átsugárzik az írásművön.
Itt sajnos ez nem áll fenn, inkább kissé erőltetettnek, mesterkéltnek, bicegősnek tűnik a beszélgetés. A szerző “rocktörténész” (sic!), tevékenységét művészekkel készített interjúk, és az azokból összeállított kötetek jellemzik, ezzel vált ismertté és egyidejűleg megosztóvá is az elmúlt években. Az a személyiségéből adódó felfogás, amiként ezeket az interjúkat készíti, sajnos nem túl szerencsés. Rendszeresen érzékelhető, hogy Csatári a riportalany gondolatkifejtése közben szavába vág és sokszor oda nem illő témával áll elő, belefojtva a szót a beszélgetőtársba, így sokszor mintegy ‘ledominálja’ őt. Ugyan nem volt érkezésem a kötet nyersanyagát képező hangfelvételeket meghallgatni, feltételezem, hogy ez esetben is megtörténhetett a fent említett metódus, ezért érezhető bizonyos helyeken a nyilatkozó gondolatmenetének megszakadása, csonka volta és elmarad az esetleg Mecky által kimondani akart conclusio is! Másik probléma, hogy a szerzőnek tanulmányozni kellett volna Mecky helyzetét, elfoglalt helyét egyrészt makrokörnyezetében, vagyis a hazai zenei életben, másrészt, – ami még fontosabb -, a mikrokörnyezetében, vagyis az együttesen belül, és ezt be kellett volna mutatni az olvasónak. Egy zenész kapcsolatrendszere saját mikrokörnyezetében, abban az esetben, ha a róla író publicisztának nincs más módja rá, plasztikusan feltárható a koncerteken készült filmek, videók, és a zenekar minden tagját bemutató csoportos beszélgetések alapos áttanulmányozásával. Ezekben az arcmimika, testbeszéd és szavak nélküli mozdulatok megfigyelése alapján juthatunk hiteles információkhoz.
Hadd álljon itt erre egy jól érthető példa. Jómagam évek óta dolgozom egy anyagon kedvenc zenekaromról, a Led Zeppelinről. Sajnos egy londoni koncert kapcsán Page-dzsel és Planttel történt rövidke személyes találkozást leszámítva nem volt módom személyesen ismerhetni őket, viszont pl. a “The Song Remains The Same” című film és más anyagok alapos elemzése után mégis többé-kevésbé fel tudtam állítani a zenekaron belüli szakmai és személyes kapcsolatrendszert, valamint – ha van ilyen – így feltárhatóak az alá- ás fölérendeltségi viszonyok is. Ezt a szerző is megtehette volna, amennyiben veszi a fáradtságot és áttanulmányozza az Omegáról megmaradt képi anyagokat. A szerzőnek már rég el kellett volna készítenie a magyar zenekarok fejlődési/átalakulási törzsfáját egy idővonallal kombinálva, mert jól érzékelhetőek egyrészt a kötetben, másrészt szakmai tevékenysége során időben és térben való mozgásának pontatlanságai, tévedései, baklövései. Ezeket ennek segítségével ki tudná küszöbölni.
Jól érzékelhető, hogy nagyon hiányzik még az Omega és a környező zenekarok történetének alapos ismerete. Ennek megszerzéséhez évekre és személyes részvételre lett volna szükség, ennek hiányában azonban a szakmai konzulensek, szaklektor behívása elengedhetetlen. Kapásból tudnék mondani legalább tíz (!) olyan – Omegához közelálló – szakértői szintű embert, aki – véleményem szerint – a téma tisztelete okán önzetlenül segített volna. Ezen felül véleményezésre odaadható lett volna a félkész kézirat a zenekar még élő két tagjának, esetleg a menedzsment és az Omega Klub egyik-másik törzstagjának. A szerzőnek tudnia kellene, hogy egy könyv értéke és elfogadottsága nagyban függ a kötetben segédkezők, közreműködök szakmai kompetenciájától. További nagy probléma, hogy a szerző nincs birtokában a szakterminológia legalább alapvetőnek számító részének, és nincs semmiféle zenei ismeretanyaga, amivel hitelessé tudná tenni a néha elemzési szándékú megállapításait.
A kötet rögtön első kézhezvételkor egy hatalmas csalódást okoz: egy igényesen megtervezett, reprezentatív kemény borítóban gyenge minőségű papírra, olcsó nyomdatechnikával nyomtatott, indokolatlanul szokatlan, kis betűméretű szöveggel találkozunk. Az illusztrációként beszerkesztett – nagyon érdekes és értékes – fotók is sokkal jobb minőséget érdemeltek volna például azon módon, ha azt a kötet végébe, mintegy kapcsolódó képes mellékletet szerkesztik be, és ezt jó minőségű, fényes “műnyomópapírra” nyomtatják. Magam is szerző lévén, hadd mondjam ki, a szerzők világában két fő típust vélek ismerni: az egyik – nevezzük megélhetési szerzőnek – valahogy összerántja a szöveget, átengedi a tipográfiának, ezzel egy időben behajtja a neki járó honoráriumot, majd úgy tekinti, hogy nincs tovább dolga… A kiadók ezt részesítik előnyben! Szerzőnk is ilyen. A másik típus már az első kiadói tárgyalásokra határozott elképzelésekkel érkezik. A kiadó ezen igények csorbító szándékainak a végletekig ellenáll. Végig ott tartózkodik a nyomdában, minden egyes nyomólemez behelyezésénél az első példányok elkészültekor, leállíttatja a nyomtatást és átvizsgálja az aktuális ívet. Módja van itt korrekciókat kérni. (Különösen fontos ez a képeket tartalmazó oldalak íveinél!) Hasonlóképp van jelen a kötészetnél és a csomagolóban is. Ezen szerzőtípus kezéből kerülnek ki az igényes kiadványok. Nem tudhatom, hogy szerzőnk mennyire van tudatában a felelősségnek, ami mint szerzőt terheli? Mennyire van tisztában azzal, hogy kiadványa a megjelenése után már forrásműnek minősül. Azon generációknak, akik minket követnek, és nincsenek ismereteik a témában, ez lesz az alapmű, a közülük kikerülő diplomázók hivatkozási alapnak tekintik. Annak tekintik ezt a művet, amiről mi még tudjuk hibáit, tévedéseit, csúsztatásait.
Monostori Péter – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
