„Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki nem adott neki. Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!” (Lk 15, 16–17)
Ismerjük a tékozló fiú történetét. Talán ismerünk tékozló lány-történetet is. Esetleg a tékozló fiú útján járunk mi magunk is? Milyen úti célod van? Hová akarsz megérkezni? Lázadozni, elégedetlenkedni, a másabb után vágyakozni szoktunk mi is. Követelőzni is szoktunk Atyánktól! Sokan megunják a várakozást és elfutnak a védett otthonból. Meddig futhat az ember? A határig, esetleg Amerikáig? És ott mit csinál? Nem lesz mindenki milliomos, ezresek sem potyognak a fáról.
Laci bácsit a körzeti rendőr hozta el a templomba. „Ez az ember magyarnak vallja magát, segítsenek rajta, mert az árok partján elvész!” – mondta a rendőr. Ki is ez a Laci bácsi és mit keres itt? Dunántúlról jött, nagy élelmiszer üzlete, sok cimborája, csábító barátai, felesége és gyermekei voltak. Szerették a barátok, nagyokat mulattak, egészen addig, míg meggondolták magukat, repülőre ültek és elrepültek Amerikába „szerencsét próbálni!” Az utat Laci bácsi fizette természetesen. Munkát nem kaptak. Később senki nem fogadta otthonába, mert soha nem volt józan! Egy ilyen ködös állapotban ivócimborái eltűntek mellőle, magára maradt. A szó valóságos értelmében a szemétdombon tengette életét öt évig. Eszméletlen állapotban talált rá a rendőrség.
Felkaroltuk, szerettünk volna segíteni. Az angol nyelvet nem ismerte, keserű, lázadozó, elégedetlen volt mindig, mindennel. Munkáját otthagyta, kevés keresetét azonnal megitta. Egy szép napon bejelentette: szeretne hazamenni! Helyes, segítünk, az útiköltséget összegyűjtjük, felöltöztetjük, kezdjen új életet otthon, hiszen még fiatal, alig múlt ötvenéves. Egy levelet kaptunk Dunántúlról, Laci bácsi fia írta: ne jöjjön vissza az apja, nem fogadják! Édesanyjuk belehalt a küzdelembe, a szenvedésbe, a fiúk magukra maradtak, felnőttek apa nélkül. Nekik ilyen apa nem kell!…
Jaj, de rettenetes az olyan embernek, aki nem térhet többé haza, akit nem fogadnak vissza az eszmélés, a felébredés után!
Íme, a tékozló apa sorsa…
Amikor a tékozló fiú ráeszmélt, hogy semmije nem maradt, már semmi lehetősége nincs a túlélésre, mert még a moslékból sem lakhatott jól, elkezdett emlékezni, vívódni, gyötrődni. Megutálta a moslékot, a szennyet, a hontalanságot, az idegen világot. Semmije nem maradt, csak az emlék: édesapja és az otthon emléke.
Párbeszédet kezdett önmagával: „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz. Azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek! Tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy!”
Igen, nincs más megoldás, lehetőség, csak egy: vissza az atyai házhoz! Vissza, de hogyan? Tudta, hogy édesapja szerette, védte, óvta, s ő mégis összetörte ezt az édes atyai szívet. Milyen szégyen most visszatérni, ilyen rongyos, bűzös ruhában megjelenni apja előtt! Mennyi vívódásába került, míg eldöntötte, elhatározta magában, hogy félreteszi a szégyent, a büszkeséget és elindul haza! Mert nincs semmi más megoldás, nincs semmi remény arra, hogy élete problémáját megoldhassa itt, az idegenben, e pogány világban. Csak egy lehetőség és egy út maradt, visszatérni az Atyához!
Hány éjszakát vívódott, gondolkodott a nagy távolság, a nagy eltávolodás, a nagy akadály felett! Ezt mind ő építette, hagyta maga után. Most hogy lépjen, hogy jelenjen meg atyja előtt? Bizonyára gondolatban sokszor folytatott párbeszédet önmagával, édesapjával. Csiszolgatta, szépítgette mondanivalóját, talán ha így, vagy ha úgy mondja el kérését, jobban megesik rajta az édesapja szíve…
Végül rájött: minden szépítgetés, mosakodás, vádaskodás, bizonyítás, érvelgetés hiábavaló! Csak egy lehetőség látszik jónak és biztosnak, a beismerés: „Megvallom, hogy vétkeztem, bűnt követtem el ellened, édes jó Atyám, bocsáss meg, kérlek!”
A monológot, párbeszédet önmagával folytatja. Talán éjjel a csillagos ég alatt, talán egy szénakazal tövében, talán a disznóól mögött… Már egyre könnyebb mondani, egyre közelebb érzi az otthont, egyre világosabb az út.
Ezt, igen, ezt fogom mondani: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és Te ellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy! Jobb nékem a legkisebb hely a Te házadban, mint tőled távol.”
Belátta, hogy vétkezett, megbánta és elindult. Jól döntött, mert az Atya várta, elfogadta! Várta mindig, mert szerette, hiszen a gyermeke! Egy új élet kezdődött, a tékozló fiú hazatért!
Hol vagy most? Milyen meggondolatlan útra tévedtél, milyen csapdában vergődsz? Térj észre! Eszmélj fel! Te fordítottál hátat az atyai háznak, az otthonnak, a házasságnak, szüleidnek, gyermekeidnek, a közösségnek!
Fordulj vissza, mondd el az Atyának te is: „Vétkeztem!” Nehéz a beismerés, nehéz visszafordulni, de szenvedni még nehezebb!
A bűnt beismerni, megbánni, határozni, dönteni, visszamenni, nem könnyű! Egy fontos üzenet van a számodra, hallgasd! Ne szenvedj tovább, térj meg! Fordulj vissza, ma még lehet! Az Atya téged is vár. Jöjj haza, siess, ne késs! Szeret az Úr. Vele kezdj új életet. Ne félj!
Milyen könnyű eljutni a moslékos vályúig! Milyen könnyen megtéveszt és rávesz a sátán a lázadásra! Uram, bocsásd meg bűneimet, most fáj minden tévedésem, hibám, bűnöm, ami eszembe jut. Köszönöm, hogy jöhetek Hozzád. Vársz rám és leveszed szennyes ruhámat. Új kezdést, új lehetőséget adsz, pedig nem érdemlem. Magam választottam az utat, amikor eltávolodtam, és Te vezettél vissza, hozzád, haza. Áldott légy, szerető Atyám jóságodért, a megbocsátásért. Ámen
(Morzsák 4., 2006)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
