Veres István: Hogyan lesz a gyors ételből lassú? Veres István2026. 01. 25., v – 18:17
Ez is étel? – kérdezi néha Pál, amikor meglepődik, mi mindent árusítanak ételként újabban. Így járt azon a januári szerdán is, amikor kipróbált egy Pad Thai Chicken feliratú, lila címkés terméket. Műanyag pohárban lakik. Forró vízzel felöntendő. Három perc.
A slow food, vagyis a lassú ételek rajongója (esetünkben Pál) ilyenkor megáll egy pillanatra. Nem ítélkezik – csak néz. Mint amikor az ember egy modern műalkotás előtt áll, és nem tudja eldönteni, hogy az provokáció vagy vallomás. Vagy mindkettő. A Pad Thai elvileg utcai étel, de a szó legnemesebb értelmében: sercegő wok, halszósz, tamarind, lime, izzadság, Bangkok esti párája. Ehhez képest most egy portasakot bontunk fel, benne csirkeízű ígérettel. A slow food ember ilyenkor felsóhajt. Ez nem Pad Thai.
Majd kicsit halkabban hozzáteszi. De lehet, hogy nem is akar az lenni. De akkor miért írják rá? Talán, mert azt sokan ismerik. És beérik az életben a kevéssel is. Amíg a víz dolgozik, a gondolatok is felpuhulnak. Vajon bűn-e ez? Vagy inkább kompromisszum? Megszokta már, hogy a január súlyos kérdésekre vár tőle általában választ, de ilyesmit azért nem várt ő sem. Bekapcsolja a rádiót, Michael Jackson énekli, hogy gyógyítsuk meg a világot, legyen belőle egy jobb hely, mindenkinek.
Telnek a percek, enni kéne. A slow food rajongójának eszébe jut, hogy az élet sem mindig kovászos kenyér. Néha toast. Néha mikrós. Néha instant. Az Oyakata (mert ez a szó is szerepel a csomagoláson) tészta közben megpuhul. A szósz összeáll. Az illat… nos, az illat emlékeztet valamire, amit egyszer, valamikor, valahol már ettünk. Nem pontosan arra, amit gondolunk, de nem is teljesen idegen. A csirkeíz… inkább gondolat, mint állítás. A fűszerezés határozott, de nem kiabál. A tészta puha és szolgálatkész. Ez nem slow food – ez fast food önismerettel. A gyomor telik, a slow food rajongója a végén elmosolyodik. Segít a csípős szósz is, jó, ha mindig van otthon.
Pál úgy érzi, megadta a választ, legalábbis lelkileg. Nem azért, mert megtért. Hanem mert rájött: nem minden étkezés identitásnyilatkozat. Néha csak enni kell. Például szerdán. Néha egy műanyag pohárból. És miközben becsukja a fedőt, arra gondol: holnap főzök valami rendeset. De most… ez pont elég volt.
Aztán keresgélni kezd mégis. Benéz a spájzba, a hűtőbe, sietve kicsoszog a kamrába, a fekete farúdon lógó sonkák és körmök birodalmába. Majd észreveszi a polcon a piros zománcos kacsasütő tepsit a tegnapelőtti sült hurka maradékával. Kiemeli az utolsó májashurkarészt az élénk narancssárga zsírágyból, és viszi, viszi a konyha felé. A rádióból már a Kék és narancssárga szól, a Republic slágere, örökre megtalállak, örökre elveszítlek.
Nem melegít a hurkadarabon, csak beleejti a thai csirke ízűnek nevezett tészta műanyag poharába, átkeveri picinyt, és állni hagyja. Kitölt közben egy Spaten nevű müncheni sört, kisebb, talpas pohárba, addig az éppen felveszi a megfelelő hőmérsékletet, míg a hirtelen felindulásból elkövetett ételpárosításunk elfogy… így gondolkodik Pál. Ami innentől kezdve történik, az megelégedéssel tölti el Pált. A hurka dermedt zsírkocsonyája a forró, csípős tészta érintésére felenged kicsit, az ízek egymásba fésülődnek, a sör pedig úgy takarítja le Pál szájüregét az esemény végén, mint a kisvárosi piac poros főterét a hirtelen lecsapott nyári zápor. Pál úgy érzi, eleget tett a január kihívásának, és még Michael Jackson tanácsát is megszívlelte picikét.
Kapcsolódó cikkünk
Egy lencselevessel kezdődött minden. A lencselevesben ugyanis az a jó, hogy levesként és egytálételként is képes funkcionálni.
Mathiasnak hívták a férfit, aki imádta a tejfölös lencselevest, és úgy felfejlesztette, hogy egytálételként fogyasztotta, mint a vietnámiak a phô levest. Unalmas, szürke nadrágos hivatalnok volt, és mivel a füstölt kolbászt nem szerette, inkább egyéb húsokat főzött bele, de zöldséget is, sokat… ezt ette napokig. Aztán anyagi gondjai támadtak, az interneten pedig belefutott egy tagliatelle-kedvelő csoportba, ahol tagliatelle-evő maratont hirdettek. Aki a maratont megnyeri, megkapja az egymillió eurót. Mathias megpróbálta, amire pedig rájött, azt most leírjuk ide.
Először is: a tagliatelle nem étel. Inkább próbatétel, inkább állapot, amelynek vállalása nem könnyű. Aki rálép erre az útra, annak nem marad más, csak a liszt és a tojás végtelen variációja s a szószok alázatos szolgálata.
Waidhofen am der Ybbs városában, ahol a folyó tompa zöldje és a hegyek szürkesége összeér, élt egy férfi, aki szokatlan fogadalmat tett. Nem volt pap, sem remete, csupán egy magányos alak, akit a vendéglők csöndes sarkaiban lehetett látni, mindig a tányér fölé hajolva. Elhatározta, hogy innentől fogva csak tagliatellét eszik. Semmi mást. Ez lesz az ő maratonja. Nem az izmok, hanem a gyomor, nem a futás, hanem az állhatatosság próbája. Mathiasnak hívták.
Az emberek először nevetve figyelték. A vendéglőkben mutogattak rá, az asszonyok csóválták a fejüket, a kocsmárosok tippelgettek, hogy meddig bírja. Egy hétig? Egy hónapig? Fél évig? A férfi azonban nem rendült meg. Reggelente tagliatelle gőzölt a tányérján, délben újabb adag érkezett, estére pedig sörrel öblítette le, mintha liturgiát követne.
Az idő telt. Egy év múlt el, majd kettő, majd három. A város lassan megszokta, hogy Mathias arcát mindig ugyanaz a tészta világítja meg. Mert hogy szinte világított tőle. Az emberek már nem nevettek, inkább tisztelettel figyelték. Mintha valami titok tudójává vált volna, amelyhez ők sosem férhetnek hozzá. És közben a férfi szívósan, következetesen élt a maga tésztauniverzumában. Ette olajjal, ette szalonnával, tengeri herkentyűkkel, paradicsommal, bazsalikommal, csak kolbásszal nem, mert nem szerette a kolbászt. Ette még céklával és karfiollal is, meg sütőtökkel, ha annak volt szezonja épp. Egyszer a kovászos uborka levében főzte meg a tagliatellét, és elfogyott az is.
A tagliatelle, amely másnak mellékfogás, számára egész létformává vált. Mint aki egyetlen dallamot ismétel újra és újra, s abban a monoton ritmusban mégis megtalálja a világ összes árnyalatát. Gesztenyés, vargányás, dióval szórt, zsályával illatosított, sörrel öblített – minden változat egy újabb stáció volt Mathias végtelen menetelésében.
Amikor pedig évek múltán az emberek már alig emlékeztek arra, hogy volt idő, mikor kételkedtek benne, a férfi ott ült ugyanabban a vendéglőben, előtte a gőzölgő tészta, mellette a korsó. Tekintete nyugodt volt, szinte szomorú, mintha tudná: a maraton soha nem ér véget. A tagliatelle nem csupán étel, hanem sors, amelyhez hű maradt.
Így vált ő maga is legendává a városban. A férfi, aki éveken át csak tagliatellét evett, oly hosszúra nyújtva a maratont, hogy a fődíj nem is motiválta már tulajdonképp. Ezzel pedig bebizonyította: az ember állhatatossága néha nem a csatákban, nem a könyvekben, hanem egyetlen, szelíd tésztacsík ismétlődésében mutatkozik meg.
És hogy az ősz – komor, ködös, szomorú ősz – sem más, mint egy lassú, tagliatelle-szerű csík, amely az idő tányérján kígyózik végig, míg egyszer csak elfogy.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
