Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.
Képzeljük el, hogy egy utasokkal teli vasúti kocsiba új utas lép be. Leül, figyelmesen körülnéz, majd megszólítja a szomszédját, és beszélgetésbe kezd a körülötte ülőkkel. Közvetlen modorával megnyeri a többiek bizalmát, akik lassanként társasággá szerveződnek körülötte. Egyszer csak leszáll. Az utasok azonban tovább beszélgetnek. Némi tétovázás után róla kezdenek beszélni. Valaki felveti a mindnyájukban motoszkáló kérdést: ki lehetett ez a kedves útitárs? Utólag némelyek ismerősnek vélik. Úgy gondolják, látták már valahol az utcán, a tévében vagy a villamoson. Lehet, hogy egy színész, vagy közismert író. S nincs kizárva, hogy végül rájönnek, kicsoda.
Így vagyunk Jézussal is. Belépett közénk egy kis időre, beszélgetni kezdett velünk, összehozott minket egymással. A rövid idő alatt nem sokat tudtunk meg róla. Azóta is a vele kapcsolatos kérdések izgatnak bennünket, amíg úton vagyunk. Mert az utazás folytatódik. A beszélgetés, a barátkozás sem szakadt meg. Összehozott bennünket, együtt ülünk, és idézzük a szavait. Feltűnő, hogy mennyire érzékeny a társaságban kerekedő vitára. Még idejében más dimenzióba helyezi a kérdést: a nagyságról vitázók közé odaállít egy gyermeket. Az elsőbbségre vágyókat pedig szembesíti a szolgálat szellemével akkor is, most is.
„Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél” – fogalmazza meg József Attila a mai beszélgetés lényegét. Egy versbe foglalt gondolat olykor többet tár fel, mint az evangéliumi próza. Ehhez a mondathoz hasonló, amikor Jézus a tanítványok elé állít egy kisgyereket, és azt mondja nekik: Ő nagyobb, mint ti vagytok. Ha igazán nagyok akartok lenni, legyetek gyerekek, bátorkodjatok kicsik lenni. Ezzel a biztatással nemcsak tanít, hanem tükröt is tart a tanítványok elé. Megnézhetik magukat benne.
El-eltűnődünk azon, hogy milyen felhőtlen, barátságos életünk volt, amikor még gyermekek voltunk. Adódik, hogy lehajolunk egy gyermekhez, gügyögve, mosolyogva megcirógatjuk az arcát. De nézünk-e vajon visszafelé? Látjuk-e, hogyan lát minket a gyermek, hogyan látja a felnőttet, aki fölé hajol? Ez a kulcs az evangélium megértéséhez: tudunk-e a gyermek szemével tekinteni a világra? Ha erre nem vagyunk képesek, akkor ne szólítsuk Atyának Istent.
Emlékezzünk csak! Isten megteremtette az embert a saját képmására, s az ember ezt a képmást gyorsan átrajzolta a maga kedve szerint, s önmagát állította a világ tengelyébe. A legvilágosabban a reneszánsz művészetben látszik ez, ahol az ember került a középpontba. A lépték maga az ember lett. Emberléptékű – szoktuk mondani. S a művészet ezzel gyakorlatilag el is veszítette azt a titkot, amivel mindent fölülről néz, isteni magasból, isteni szemmel. Az ember lett mindennek a mértéke, s ez odáig fajult, hogy az ég is, a mennyország is csupán háttérként szerepel egy-egy festményen.
Hasonló érzéketlenséggel találkozunk a tanítványoknál: Jézus arról beszél, hogy megölik, az apostolok pedig arról vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Jó lenne, ha az ember, aki Isten képére teremtetett lény, nem próbálná a visszájára fordítani és a saját képére formálni Istent. Mert abból valóban nagy kavarodás lesz. Ha ez sikerülne, nem tudnánk, ki a nagyobb, és olykor elhinnénk magunkról, hogy mi vagyunk azok.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
