Urbán Flórián: Én nyugodtan pofázhatok

Urbán Flórián: Én nyugodtan pofázhatok

 – Matyi gyerekkora óta Fradi-szurkoló, Urbán Flórián pedig az Újpest legendás játékosa volt. Hogy találtatok ti egymásra?

 – Balczó Mátyás: 2015 augusztusában jött egy telefon a kiadótól. Azt kérdezték, lenne-e kedvem megírni Urbán Flóri önéletrajzi könyvét. Naná, hogy igent mondtam.

Mikor először beszéltünk, azzal kezdtem, hogy tisztázzuk: én fradista vagyok. Flóri elintézte annyival, hogy „nem baj, csináljuk!” És csináltuk.

 – Urbán Flórián: Engem már jó ideje kapacitáltak a barátaim, hogy ahogy ismerik az életemet, abból nem semmi könyv lenne, ideje lenne már megírni. Végül aztán meggyőztek. Beszéltem a kiadóval, ők is láttak benne fantáziát. Mikor Matyi először felhívott, épp Csesztregen nyaraltunk a családdal, ő meg negyedórára lakik onnan. Csak át kellett ugrania, hogy belevágjunk.

 – Ennek több mint két éve. Van, aki három hét alatt megír egy könyvet.

 – B.M.: Az sokszor olyan is. Az alapokat persze mi is átbeszéltük pár nap alatt, de ez még messze nem elég ahhoz, hogy igazán megismerj egy embert, hogy megértsd az életútját. Kimentünk Belgiumba is, ahol Flóri számos csapatban játszott éveken át. Végigjártuk az egykori klubjait, találkoztunk a szurkolókkal, barátokkal, régi játékostársakkal, kocsmatulajdonosokkal, masszőrökkel, akikkel csak tudtunk. Ott láttam, hogy mit jelent Urbán Flórián ezeknek az embereknek a mai napig. Hihetetlen szeretettel és egyben tisztelettel fogadták.

 – Ha az ember olvassa ezt a könyvet, olyan, mintha egy jó, emberes, egész éjszakás kocsmai beszélgetés tanúja lenne a szomszéd asztaltól.

 – B.M: Hát, Belgiumban volt néhány kocsmai beszélgetés, az biztos. Már a reggeli kávé mellé kitették elénk a sört, ott ez a természetes. De ezekre a jó kis iszogatásokra, sztorizásokra ugyanúgy szükség volt, nincs az elmélyült beszélgetésekre, hogy kiderüljön, ki is valójában Urbán Flóri, és mitől olyan népszerű ő nem csak itthon, de odakinn is. Bárhol jártunk, úgy üdvözölték, mint, aki hazajött. Flóri nem egyszerűen megtalálja a hangot a szurkolókkal.

Ő közülük való. Egy szurkoló, aki amúgy nagyon jól focizik.

 – A cím is „belga import”, ugye?

 – B.M: Így van. Eredetileg semmiképp se akartunk olyan címet adni, „Urbán, a legenda”, vagy valami ilyesmi, mert ez teljesen ellenkezne az ő személyiségével.

Viszont, amikor a KV. Mechelen ultrái egy „Urban legend” feliratú drapival fogadták, nem lehetett elszaladni a magát adó szójáték elől.

 – U.F.: És ez húsz évvel az után volt, hogy ott játszottam. Ez a szójáték egy olyan ziccer volt, amit muszáj volt berúgni.

 – A magyar közélet egyik idegesítő sajátossága, hogy a kellemetlen sztorikat csak név nélkül olvashatjuk, a szereplőket legfeljebb óvatosan körülírják. Ez viszont egy nagyon szókimondó könyv, név szerint említesz meg számos ismert embert, akár pozitív, akár negatív összefüggésben kerülnek képbe. Flóri, nem tartasz tőle, hogy lesz, aki megsértődik egy-egy keményebb verbális becsúszás miatt?

 – U.F.: A megjelenés óta még senki sem jelezte, hogy mellre szívott volna valamit. De nem is lenne rá alap. Bárkiről, bármit elmondtam, az úgy történt.

Én tükör előtt szoktam borotválkozni, és a mai napig bele tudok nézni. Aki megsértődik, az lehet, hogy nem tükör előtt borotválkozik, hanem valahogy máshogy.

Én nem fogok emiatt álmatlanul forgolódni az ágyamban. Egyébként nem botránykönyvet írtunk, ezt az elején eldöntöttük. Pedig lett volna még bőven 18-as karikás történet másokról, és persze rólam is. Lehet, hogy egyszer majd leülünk, és összerakunk egy olyan botránykönyvet, hogy füstöl a kémény. De ez most nem az.

 – B.M: Fontos, hogy Flóri nem csak másokkal, de önmagával szemben is keményen, kritikusan fogalmaz.

 – És miben kellett a leginkább önkritikusnak lenni?

 – U.F.: Volt pár mellényúlás. Most persze mondhatnám, hogy ha visszamehetnék az időben, máshogy csinálnám. De igazából nem tudom, máshogy csinálnám-e. Akkor és ott ezeket éreztem helyes döntésnek, más kérdés, hogy néhányról kiderült, hogy hiba volt. Engem alapvetően mindig az érzelmeim vezéreltek, a mának éltem. Amikor a Volánban játszottam, esténként meg a Mátra borozóban bögréztem, sokan mondták: „Flórikám, ne most piálj, focizz húsz évig, keress egy raklap pénzt, aztán utána kiülhetsz iszogatni a teraszra.” Erre azt mondtam, hogy

„ok, de én most vagyok szomjas, bazmeg!”

Viszont a pályán nem ismertem tréfát, ha három órát aludtam előtte, az sem látszott a játékomon, mentem, mint az állat, lerúgtam a fejét mindenkinek, aki szembejött. Ha van, olyan, amit tényleg megbántam, amit életem legnagyobb hibájának tartok, az a hazatérésem volt Belgiumból.

 – Ennyire megbántad, hogy hazajöttél?

 – U.F.: Nagyon. Belgiumban senki sem foglalkozott az életvitelemmel, egyedül a teljesítmény számított. Azt viszont komolyan veszik. Ha nem úgy teljesítesz, ahogy elvárják, egyszer figyelmeztetnek, aztán kirúgnak. Ha viszont jó vagy, senkit nem érdekel, mennyit ittál előző este. Magyarországon ellenben, ha meccs után bedobtam pár sört, én voltam, az alkoholista geci Urbán.

Itthon az a profi, aki szépen beszél, soha nem mond senkiről semmi rosszat, és almalevet iszik. Mármint nyilvánosan.

Otthon, stikában aztán mattára ihatja magát, az nem gond. Volt olyan, hogy a meccs előtt este tízkor ellenőrizték, hogy otthon vagyok-e, és nem piálok valahol. Otthon voltam, nem piáltam.

Viszont ezen a megalázó jeleneten úgy felkúrtam az agyam, hogy csak azért is lementem a kocsmába.

Belgiumban ennek nyoma sem volt, kizárólag az érdekelte a klubvezetést és az edzőt is, hogy a pályán mit nyújtasz. És én ott mindig odatettem magam.

 – B.M.: Tegyük hozzá azt is:

Belgiumban a klub kifejezetten elvárja, hogy a csapat tagjai meccs után a szurkolókkal tartsanak a sörözőbe, és hajnali kettőig maradjanak is velük.

Nyilván nem muszáj alkoholt inni, de ott kell lenni, beszélgetni kell, a közösség részévé kell válni. És, ha valaki beránt egy pár sört, senki se botránkozik meg. Nincs alakoskodás.

 – Ha valaki, akinek a polcán már ott sorakozik mondjuk tizenöt sportoló életrajza, megkérdezi, miért érdemes ezt a könyvet is elolvasnia, mit mondanátok neki?

B.M.: Azért, mert mi írtuk, tehát állati jó. De komolyra fordítva: az olvasó kaphat egy metszetet a magyar futball elmúlt évtizedeiről, és arról, miért tartunk ma ott, ahol.

Akit érdekel a magyar foci, és a nyolcvanas évek óta már megszokott szánalmas magyarázkodásoknál többet szeretne tudni, annak mindenképp érdemes a kezébe venni az Urban Legend-et.

Ez a könyv úgy tanulságos, és elgondolkodtató, hogy közben rengeteget lehet nevetni a történeteken. Nekem a személyes kedvencem, amikor Flóri Belgiumban felmegy piálni az egyik haverjához, és a buli végén a lépcsőházban eltévedve keresztülgyalogol egy üvegajtón. Amikor másnap az éjszaka nyomait látva kérdezi az edző, hogy mi történt, azt mondja:

„Macskával aludtam.”

De nem maradnak ki a pályafutása és a magánélete kemény mélypontjai sem. Amikor ezekről beszéltünk, döbbenten láttam, hogy a kőkemény, odabaszós fickónak megismert Urbán Flóri szemei elhomályosodnak. Nem csak a hajnalig tartó bögrézéseket, csajozásokat és balhékat nem szégyellte, de azt sem, ami a mai napig fájdalmas emlék. Egy nagyon őszinte és jó lelkű embert ismertem meg a könyv írása közben.

 . Fiatal korod emlékezetes nagy derbijein, a lelátón azért nem gondoltad volna, hogy egyszer így nyilatkozol majd Urbán Flóriánról.

 – B.M.: Elsőre kicsit zavarba ejtő is volt Flóri édesanyjánál ebédelni. Arra gondoltam,

hányszor szidtam ezt a derék asszonyt ismeretlenül.

Azóta nagyon jóban vagyunk Erzsi nénivel, mindenki megnyugodhat. Viccet félretéve: Flóri tipikusan az a focista volt, akit az ellenfél szurkolói utálnak, hiszen joggal tartanak attól, hogy, ha pályára lép, az az ő csapatuknak nem lesz jó.

Szidtuk, mint az állat, de tiszteltük is.

Azt hiszem Simon Tibit, Lipcsei Petit hasonló érzelmek mentén anyázták a lilák.

– Ezek a figurák, mintha eltűntek volna a magyar fociból. Mi veszett el?

 – U.F.: A szenvedély és az egyéniségek. Előttünk ott volt egy Törőcsik, egy Nyilasi, mi Simon Tibivel, Nyilasin, Törőn és a társaikon rajtunk nőttünk fel.

Ma mondj egy ilyen szintű karaktert a magyar futballban! Hol vannak a megalkuvás nélkül győzni akaró játékosok, akik letépik az ellenfél fejét?

A Megyeri úti katlanban, a félhomályban, a játékoskijáróban már meccs előtt csattantak a tockosok.

 – B.M.: Nézd meg, ma már nincs is olyan játékos, akit egyezményesen szidnának az ellenfél szurkolói, vagy követelnének a pályára a sajátjai.

– De mi hiányzik a maiakból, hogy ezt nem látjuk?

 – U.F.: A szív.

Ezek a srácok – tisztelet a kevés kivételnek – nem szeretnek focizni.

Én már a játszótéren is halálosan komolyan vettem ezt a dolgot, erről szólt az egész életem, a mai napig gyűlölök veszíteni. Nincs olyan, hogy mindegy, mi az eredmény. Amit ma látunk, az a legtöbbször megélhetési futballbűnözés. Kapnak egy zsák pénzt, akkor is, ha szart se csinálnak.

 – Erre viszont sokan azt mondják, hogy a ti generációtok se ért el nagy eredményeket, nem jutottak ki se Eb-re, se vb-re.

 – B.M.: Ez igaz. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy Flóriék sokkal kevesebb pénzből sokkal mostohább körülmények között fociztak.

Most ötvenszer akkora összegekből vagyunk ugyanolyan szarok.

 – U.F.: Amikor a REAC edzője voltam, előfordult, hogy

az egyik játékosom két kiflivel a gyomrában lépett pályára egy vidéki bajnoki meccsen, mert ennyire tellett neki a pénzéből.

 – B.M: Azért azt se felejtsük el, hogy a REAC Flóri vezetésével ilyen körülmények között került fel az NB I-be, és nem is esett ki egyből. Pályakezdő edzőként ilyet azóta se produkált senki. Nyilván nem lehet minden edző eredményes az összes csapatánál, de ahogy én átnéztem a pályafutását, Flórinak nincs miért szégyenkeznie. Például amikor szezon közben átvette annak idején a gondokkal küszködő Felcsútot az NB2-ben, a téli pihenő idején már ők vezették a tabellát. Igen ám, de ekkor

Orbán Viktor leült beszélgetni Flórival, és finoman közölte vele, hogy nem kéne még feljutni az elsőosztályba, és mivel nem akarják Flórit kellemetlen helyzetbe hozni, ezért inkább menesztik.

Orbán egyébként ekkor Flórit a legjobb magyar edzők között tartotta számon. Ma mégsem jut lehetőséghez magasabb osztályokban.

 – U.F: Mert a mai magyar futballban az égvilágon semmit nem számít a teljesítmény. Csak egy példa: Horváth Ferenc öt év alatt a hatodik NB I-es klubnál edző. Meglehetősen szerény eredménnyel. Viszont jóban van Szijjártó Péterrel.

 – Nem ez az első interjú, amiben Horváthot említed. Nagyon szúrja a szemed ez az ember.

 – Nem Horváth Feri személyével van bajom, hiszen mondhatnék még másokat is a szakmában, akik a jó politikai kapcsolataik révén kerülnek pozícióba. Biztosan nem használ a magyar focinak ez a fajta kiválasztás, hogy a sikertelen edzők nem kerülnek ki a pikszisből, mert telefonálnak kettőt, és már megint van állásuk. Persze, lehet mondani, hogy én ma sem teszek le semmit az asztalra. Csakhogy kurva nehéz bármit is letenni, ha annak a szobának a környékére se engednek, ahol az az asztal van. Egyszer mondhatnák már, hogy

„annyit pofázol, Flóri, tessék, itt egy NB I-es csapat, milliárdokkal kitömve, kapsz egy évet, mutasd meg, mit tudsz!”

Ha így se jönne össze semmi, akkor én elkönyvelem, hogy egy faszkalap vagyok, nem értek a futballhoz, és többé a pálya közelébe se megyek. De ameddig lehetőséget sem kapok bizonyítani, ameddig ki sem derülhet, mire lennék képes, addig én nyugodtan pofázhatok.​​​​​​


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »