A fiatal felnőttek párkeresési nehézségeire válaszul indult el az országos „Dare to Date” Kapcsolatműhely program, amelyben a résztvevők tudatos, gyakorlatias támogatást kapnak az ismerkedéshez és a randizáshoz.
Joób Máté evangélikus lelkészt, teológust, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi docensét kérdeztük arról, miért vált ilyen égető kérdéssé a randizás, hogyan segítik a csoportok a fiatalokat, és miért fontos a párkapcsolati minták újragondolása.
– Honnan jött az ötlet a Kapcsolatműhely létrehozására, amely fiatal felnőtteket készít fel a randizásra?
– Ennek több forrása is volt. Aukelien van Abbema holland pszichológus, párkapcsolati coach írt a témáról Merj randizni! címmel egy könyvet, melyben gyakorlati tanácsokat ad a randizás és az egészséges párkapcsolat kialakítása terén. Ő egyébként tartott már ilyen irányú képzést Magyarországon is. A másik forrást a mentálhigiénés és lelkigondozói képzések adták, ahol közösségeket vezető hallgatók gyakran jelezték, hogy mind az egyházi, mind a világi közösségekben azt tapasztalják, nagyon sok fiatal küzd azzal, mi módon kezdjen bele a párkeresésbe. E kettős élményvilágból született az ötlet, hogy létrehozunk egy országos lefedettségű programot, amely olyan csoportokat szervez, ahol fiatalokat támogatunk a párkeresésre való felkészülésben.
– Miben ragadható meg a projekt lényege ebben a tágabb összefüggésben?
– Abban, hogy a legelső lépéseknél segítsünk eligazodni, hisz ma már ott is komoly nehézségek adódnak. Japánban például társadalmi szintű probléma, hogy a fiatalok képtelenek ismerkedni, de nálunk sem ismeretlen ez a jelenség. A kapcsolatműhely éppen abban segít, hogy a fiatalok megtanuljanak ismerkedni.
– Hogyan és hány csoporttal kezdték a munkát?
– A megvalósításhoz sikeresen pályáztunk a MOL – Új Európa Alapítványnál, így összesen tizenöt csoport alakult meg: tizenkét jelenléti, három pedig online formában. Ezek közül több már el is indult, vagy az indulás előtt áll. Elsősorban azok érdeklődnek, akik már túlvannak egy-két sikertelen próbálkozáson, vagy már harminc év körüliek, és azt érzik, hogy egyedül, saját erjükből nem jutnának előbbre. A fiatalabbak, a húszas éveikben járók gyakrabban érzik úgy, hogy egyedül is menni fog nekik, pedig egyáltalán nem lenne felesleges már ilyen fiatalon is részt venni a csoport munkájában.
Miután csoportmunka véget ér, kiértékeljük, és ha igény mutatkozik rá, folytatni fogjuk.
– A fiatalok nem tartják „cikinek” ezeket a csoportokat?
– Érthető módon többször kapunk furcsálkodó kérdéseket, hiszen egészen újszerű kezdeményezésről van szó. Azt mindenki elismeri, hogy nem egy könnyű terep. Biztosan szerepet játszik ebben a komfortzónából való kilépés nehézsége is. Sokszor az első lépés, hogy valaki eljöjjön a csoportba, a legnehezebb. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ez idővel változni fog. Ahogy az online ismerkedés is tabunak számított tíz éve, ma pedig teljesen elfogadott, sőt, már keresztény társkereső oldalak is működnek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok a párkapcsolathoz, mit keresnek benne?
– Nehezen lehetne általánosítani, ugyanis benne van minden: az élményszerzés, a kötődés és a biztonság iránti vágy, az életre szóló kapcsolat reménye, és persze a szórakozás is.
Egy idealizált képnek nagyon nehéz megfelelni. Ahogy a párkapcsolatok, a házasságok is túlterheltek. Divatos ma a boldogság fogalmát összekötni a házassággal, miközben ha csak ott keresem, akkor könnyen csalódhatok. Ha valaki nem találja meg a boldogságot a hivatásában, az Istennel való kapcsolatában vagy az élet más területein, akkor irreálisan megterheli a párkapcsolatát. Ugyanez igaz akkor is, ha hiányoznak a baráti kapcsolatok az életéből: olyankor a házastárstól várja el, hogy egyben barátként is működjön, ami szintén a kapcsolat kárára mehet.
– A mai fiatalok félnek az elköteleződéstől?
– Könnyű lenne rávágni, hogy nehezebben köteleződnek el, de nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Lehetséges, hogy a másik felé igen, de saját magukkal szemben épp ellenkezőleg: sokszor erősebben. Ha úgy érzik, nem passzol hozzájuk a másik, inkább nem kötnek kompromisszumot. Ez egyszerre tűnik elköteleződési nehézségnek és önismereti bátorságnak.
Történetileg érdekes, hogy a 2. világháború előtt átlagosan hét évig éltek együtt a házastársak a betegségek, a háborúk miatt. Ma húsz-negyven évre „tervezünk”. Ekkora időtávhoz már egész más készségekre van szükség.
– A randi kérdésének felvetése előtt könyv az istenkapcsolattal és az önismerettel foglalkozik.
– A Kapcsolódás Istenhez című rész szerzője azt tekinti át, hogy kinek milyen az istenkapcsolata, milyen az istenképe. Arra keresi a választ, mi Isten terve az életemmel, és hogy hogyan viszonyuljak a nehézségekhez. A második rész Kapcsolódás önmagadhoz címmel az eddigi kapcsolataink áttekintésének szükségességét járja körül. Elengedhetetlen végiggondolnunk, hogy vajon ismerjük-e magunkat annyira, hogy tudjuk, ki illik hozzánk? Tényleg ismerjük-e saját igényeinket, vagy hogy mely tulajdonságok fontosak a számunkra? A külsők? A belsők? És melyik milyen arányban?
Egyházi körökben ráadásul gyakran túl nagy elvárások is társulnak mindehhez: „az első legyen az igazi”, „ne randizz sokat, azt az egyet találd meg”. Ez nyomasztó tud lenni, mert megfoszt az egészséges próbálkozás lehetőségétől.
– Hogyan áll össze a Kapcsolatműhely programja?
– A programot hét alkalomra bontjuk. Az első kettő a csoportalakulást szolgálja, az azt követő öt alkalmon pedig a résztvevők vállalják, hogy a két találkozás között randiznak, mégpedig két-két alkalommal. Szigorúan nem a műhely tagjai egymás között.
– Mit értsünk randin?
– Olyan találkozást, ahol két ember nyitott a másik megismerésére, annak feltérképezésére, van-e köztük szimpátia, tud-e találkozni értékrendjük. Ha az első randi pozitív élményt jelentett e tekintetben, akkor érdemes egy következő találkozást indítványozni.
– Elképzelhető, hogy valaki két különböző partnerral randizzon a két alkalom között?
– Nem egyszerű feladat két ilyen embert találni. Egyébként a legelején még belefér, hogy két külön személlyel randizzon valaki, később azonban már érdemes egyvalakire fókuszálni. De a lényeg az, hogy levegyük a terhet a randizásról: ne azzal a gondolattal a fejében induljon valaki neki, hogy „vajon éppen ő lesz-e a férjem/feleségem?”, hanem legyen „csak” egy ismerkedés a számára. Ha csak elhívja egy teára, az máris egy könnyebb és lazább indítás.
– Mit tud nyújtani ez a műhely a résztvevőknek?
– Sokakban van egyfajta bizonytalanság, hogyan kell egy másik nemű embert megszólítani. A kapcsolatműhely ezt akarja orvosolni, és arra buzdítani a fiatalokat, hogy bátran randizzanak. Olyankor is, amikor tetszik az a másik, de nem érezzük azt, hogy az „esetünk” lenne, akivel el tudnám képzelni az életemet.
Továbbá visszajelzéseket adunk csoporttagjainknak az öltözködésükről, a kommunikációjukról, arról, hogy mi működőképes és mi az, ami kevésbé. A csoporttagok sok mindent tanulhatnak a megbeszélt esetekből, ráadásul csoportvezetői támogatást is kapnak egy erre előzetesen kiképzett szakembertől.
– Bevettnek gondoljuk, hogy mindig a fiú a kezdeményező fél. Így van ez napjainkban is?
– Valóban az a hagyományos felfogás, hogy a fiúk hívják randira a lányokat, de ma már ez nem mindig van így. Jó lenne, ha a nők is felszabadultan mernének kezdeményezni. Vannak férfiak, akiknek ez kifejezetten jól jönne.
– Milyen további témák kerülnek még elő a csoportokban?
– Fontos témák még például: milyen rossz tapasztalataim és veszteségeim vannak, amelyek feldolgozásra várnak? Mit várnak a fiúk a lányoktól, a lányok a fiúktól? Milyen tévhitek és hamis mítoszok akadályoznak a másik nemmel való kapcsolatomban? Hogy tudok jól felkészülni egy randira? Szóba kerülnek még a hozott minták szerepe, az önismeret kérdése, a külső, illetve a belső tulajdonságokat illető elvárások aránya, vagy hogy mit keresek a másikban, és miért éppen ezt vagy azt a típust tartom vonzónak. Sokszor a tudattalan vezeti az embert, és az édesapjára-édesanyjára emlékeztető típust keresi, vagy pont annak ellenkezőjét. Jó, ha mindezeket tudatosítani tudjuk.
– Mi a véleménye az elrendezett házasságokról, illetve a tudatos választásról?
– A modern világ a szabadságot hangsúlyozza, a szerelem elsődlegességét. Jó lenne, ha ezek a szabadságok kevesebb rossz házasságot eredményeznének, de a statisztikák szerint ez nem így van. Akár a család dönt, akár az érzelmek, akár a tudatosság: mindig benne van a kockázat és a lehetőség is.
Régen világos volt a házasság célja: a társadalom fennmaradása, a népesség megtartása, a szülők eltartása. Ma ezek a funkciók eltűntek. A boldogság vált elsődleges elvárássá, de ez, ahogy erről már szó volt, túlságosan megterheli a kapcsolatot. Pál Feri így fogalmazott, „a házasság célja maga a házasság.” Bele kell állni.
További információ található a tervezett csoportokról az Antropos Mentálhigiénés Módszertani Központ honlapján.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 4-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
