Ha az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt német–szovjet megnemtámadási egyezményt, amelyet Ribbentrop–Molotov paktumnak szokás nevezni, meg akarjuk érteni, akkor vissza kell mennünk 1939 márciusára.
Ekkortól kezdve fogott hozzá Anglia ahhoz, hogy felkészüljön a Németországgal való háborús leszámolásra. Ez az akció Angliának azon az állandó törekvésén alapult, hogy a mindenkori legerősebb kontinentális hatalmat koalíciók segítségével még azelőtt letörje, mielőtt ez a hatalom az angol ellenőrzés alól ki tudná vonni magát.
Az első állam, amelyet 1939 márciusában biztosított magának, Lengyelország volt. Az angol–lengyel tárgyalások ekkor azzal végződtek, hogy ha a lengyel függetlenséget veszélyeztetnék, Anglia a lengyel kormánynak a hatalmában lévő minden segítséget megad. Ez volt az ún. brit garanciaajánlat Lengyelországnak. Amikor Hitler 1939. április 28-án felmondta a lengyel-német megnemtámadási szerződést és a német-brit flottaegyezményt, akkor a Reichstagban tartott beszédében kijelentette, hogy Anglia politikája „nem hagy kétséget afelől, hogy Londonban… azon a véleményen vannak, hogy ha Németország belebonyolódik valamilyen konfliktusba, NagyBritanniának feltétlenül Németország ellen kell állást foglalnia”.
Anglia tehát olyan garancia-szerződést kötött Lengyelországgal, amelyben kötelezte magát arra, hogy német–lengyel konfliktus esetén katonailag támogatni fogja Lengyelországot.
Ezzel a diplomáciai lépéssel azonban Anglia nem elégedett meg. Tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval egy Németország elleni katonai szövetség érdekében. A tárgyalások Moszkvában hosszú hónapokon át folytak. A Szovjetunió ahhoz a feltételhez kötötte a Németország elleni katonai szövetséget, hogy Lengyelország engedélyezze a szovjet csapatoknak lengyel területen való átvonulását. A lengyel kormány azonban erről hallani sem akart. Ezért a szovjet–angol tárgyalások 1939 augusztusában megszakadtak.
Anglia tehát Szovjet-Oroszországot nem tudta megnyerni Németország ellen, de Franciaországot egy Németország elleni háború esetére maga mögött tudhatta. Az angol törekvések ellensúlyozására Németország 1939. március 22-én megnemtámadási egyezményt kötött Litvániával, május 31-én Dániával, június 7-én Észtországgal és Lettországgal, és most, hogy a szovjet–angol tárgyalások megszakadtak, Ribbentrop birodalmi külügyminiszter azonnal jelezte a Szovjetuniónak, hogy kész megnemtámadási egyezmény megkötésére. A német kezdeményezésre Sztálin meghívással válaszolt. Ezért Ribbentrop augusztus 22-én Moszkvába röpült, és augusztus 23-án megkötötték a német–szovjet megnemtámadási egyezményt.
Ebben az egyezményben mindkét ország kötelezte magát, hogy egymás ellen tartózkodik minden katonai akciótól, és közös határaik mentén fenntartanak egy demilitarizált övezetet. Az egyezménynek titkos záradéka is volt, amelyben a felek megállapodtak abban, hogy német–lengyel konfliktus esetén Németország Lengyelország megszállásában meddig megy el s hol húzódik az a demarkációs vonal, amelyen túli lengyel területek a szovjet érdekszférába tartoznak. Továbbá a titkos záradékban Németország azt is kijelentette, hogy Észtország és Lettország nem tartoznak az érdekszférájához.
Valójában tehát Németországnak Anglia bekerítést célzó politikája miatt nem volt más választása, ha el akarta kerülni a háború esetén a kétfrontos harcot. Mert ha a lengyel vitából ki is vonta volna magát, a háborút Angliával akkor sem kerülhette volna el, ráadásul Lengyelország brit–francia ösztönzésre egyre erőteljesebben provokálta Németországot, így a németeknek egyre kisebb esélyük volt arra, hogy a lengyelekkel megegyezzenek. Ugyanakkor Németország még ebben a kényszerhelyzetében sem adta fel Európa ügyét. A megnemtámadási egyezmény megkötése feltételéül ugyanis Németország azt követelte, hogy a Szovjetunió mondjon le arról, hogy világnézetét az orosz állam határán túl terjessze. Így a két állam megegyezése csak a külpolitikára szorítkozott, de semmiképpen nem jelentette a belpolitikai nézetek feladását.
Az egyezmény kétségtelenül előnyös volt a Szovjetunió számára is, hiszen német–lengyel háború esetén harc nélkül biztosított lengyel területet a Szovjetunió számára. A Ribbentrop–Molotov paktumban nem volt szó a bekebelezendő lengyel területeken folytatandó szovjet politikáról. Ami 1940-ben a katyni erdőben történt, azért a Szovjetunió a felelős.
Egyébként német részről augusztus 23-án még nem volt véglegesen eldöntve a Lengyelországgal folytatandó háború. Ezt követően Németország még felajánlotta Lengyelországnak, hogy várja a lengyel diplomáciai megbízottat Berlinbe, tárgyalni a két ország közötti problémák békés rendezéséről az 1938. október 24-i német javaslat alapján, miszerint:
1. Danzig szabad város visszatér a Birodalomba.
2. A lengyel korridoron keresztül egy területen kívüli autóutat és többvágányú vasútvonalat építenek.
3. Lengyelország Kelet-Poroszországon át kap egy területen kívüli autóutat, vasútvonalat, valamint Gdyniában szabad kikötőt.
A lengyel megbízott azonban nem érkezett meg Berlinbe, hanem tovább folyt a Lengyelország területén élő német kisebbség véres üldözése. Gyilkos bandák törtek rá a német lakosságra, és a katonaság lőfegyverét használta a német lakosokkal szemben. Mintegy 20 000 gyilkosság történt, és még 1940-ben is tártak fel megcsonkított német holttesteket.
1939. augusztus 31-én az esti órákban lengyel reguláris katonák német területre behatolva megtámadták a határ menti gleiwitzi rádióadót, átmenetileg elfoglalták azt, és proklamációt olvastak fel, amelyben a német népet a „fasizmus” megdöntésére szólították fel. A Führer szeptember 1-jén délelőtt a Reichstagban kijelentette: „Elhatároztam, hogy olyan nyelven fogok tárgyalni a lengyelekkel, amelyet ők is megértenek: a fegyverek nyelvén. 5 óra 45 perc óta visszalövünk.”
A német–lengyel konfliktus önmagában még nem volt világháború, de világháborúvá tette az 1939. szeptember 3-i angol és francia hadüzenet Németország ellen. Hitler erre az eshetőségre számítva kötötte meg augusztus 23-án a szovjet–német megnemtámadási egyezményt, amely lengyel vonatkozásában a titkos záradékban feltételes megállapodást tartalmazott: ha kitör a német–lengyel háború (amelyet Németország minden erővel el akart kerülni), akkor a németellenes szovjet támadásról való lemondás fejében Németország Lengyelország keleti felét átengedi a Szovjetuniónak.
Lengyelország elkerülhette volna a szovjet, de a német megszállást is, ha nem bízik Angliában (amelytől végeredményben nem kapott katonai segítséget sem 1939-ben, sem 1944-ben, a varsói felkelés idején), hanem megegyezik Németországgal Danzig és a korridor kérdésében. Tehát nem a Ribbentrop–Molotov megállapodás, hanem a lengyel kormány ostoba rövidlátása és Anglia bûnös politikája volt Lengyelország sírásója.
A Ribbentrop–Molotov paktumot az 1940. november 11–13-i sikertelen berlini tárgyalások után a Szovjetunió megszegte: óriási katonai erőket vonultatott fel a német határra, és 1941 júliusára tervezte Németország megtámadását. Hitler azonban 1941. június 22-én megelőzte Sztálint.
Ezzel megkezdődött Németországnak és szövetségeseinek, köztük hazánknak majd 4 évig tartó harca, amelynek végén a német–magyar ellenállás megmentette Nyugat-Európát a bolsevizmustól. Németország erre a harcra felkészülhetett 1939. augusztus 23 – 1941. június 22. között – és ezt a felkészülést a német–szovjet megnemtámadási egyezmény tette lehetővé.
Aki elárulta Európát, az az 1941-es angol–szovjet megállapodással Churchill volt, aki kijelentette: „Ha holnap Hitler megtámadja a Poklot, holnapután kijelentem az Alsóházban, hogy szövetségesem a Sátán.”
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
