Amikor Assisi Szent Ferenc a megtestesülést szemléli, akkor Isten alázatos szeretetének szépsége ragadja magával, amely Jézus Krisztusban nyilvánul meg. Az efölött érzett hála teszi őt „kisebb testvérré”, minden ember testvérévé és szolgájává, aki száműzi szívéből a „barát vagy ellenség” megkülönböztetést. Velős összefoglaló arról, mit is jelent kisebbnek” lenni ferences módra.
„Merre találom a barátok templomát?” Ha egy magyar településen, ahol valaha ferencesek éltek (vagy élnek ma is), feltesszük ezt a kérdést egy járókelőnek, valószínűleg természetesnek veszi a szóhasználatot, és nem lepődik meg rajta. Az, hogy hazánkban a ferenceseket hagyományosan barátoknak nevezik, mély üzenetet és ezer meg ezer személyes történetet hordoz. A barát barátot, kapcsolódást feltételez.
Habár a Szentírásban nem jelenik meg szó szerint a ’minoritás’ kifejezés, mégis, a kisebbé válás Isten önkinyilatkoztatásának logikája és dinamikája: Jézus Krisztus „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6–8) Amikor a ferences minoritásról gondolkodunk, azt a Fiú önkiüresítésének fényében és a feltámadás távlatában, azaz az Isten országának logikája szerint kell értelmeznünk, ahol aki nagyobb akar lenni, annak mindenki szolgájává kell válnia (vö. Mt 20,25–28), és ahol az a legnagyobb, aki felvállalja az önmagát egészen az Atyára rábízó gyermeki alázatot (vö. Mt 18,1–4). A kicsivé válásnak és egymás szolgálatának Jézus tanítása nyomán a tanítványok életstílusává kell válnia. Szent Ferenc mindennél jobban vágyott arra, hogy úgy éljen, mint Jézus Krisztus: „Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9) Szent Ferenc és testvérei számára a minoritás volt az egyetlen dolog, amely szükséges volt a mennyek országába való belépéshez (Mt 18,3–4; Mk 10,15; Lk 18,17; Jn 13,4–14).
Ferencet olyannyira magával ragadta a megtestesülés titka, hogy saját és a körülötte formálódó testvéri közösség életszabályává tette azt, amikor a Meg nem erősített regulában (Regula non Bullata, RnB 7,2) kimondta: a testvérek legyenek kisebbek és alárendeltjei embertársaiknak. Azt is meghagyta, hogy „senkit ne hívjanak priornak, hanem mindenkit egyaránt kisebb testvérnek hívjanak. És egyik a másiknak mossa meg lábát” (RnB 6,3–4). A regula e soraiban ott találjuk a kölcsönösséget mint iránymutatót, amely máig gyakorlat a kisebb testvérek közösségeiben:
Ez az alapállás a leghangsúlyosabban talán abban a regulában jelenik meg, amelyet Ferenc a remeteségben élő testvérek számára írt. Kifejező képekkel élve azt kéri tőlük, hogy ezekben a kicsi, szándéka szerint három- vagy legfeljebb négyfős közösségekben két testvér „legyen az anya, és legyen nekik két vagy legalább egy fiuk”, s hogy a két anya a szolgáló Márta életmódját élje, a fiúk pedig a magát Jézus szemlélésének átadó Máriáét (vö. A remeteségeknek adott regula, RegRem 1–2). Meghagyja: „A fiak pedig olykor vegyék át az anyák szolgálatát egy olyan beosztás szerint, amit közös megbeszéléssel alakítanak ki a körülményekre tekintettel” (RegRem 10). Ezek az asszimmetrikus, ám valójában az egyensúlyt szolgáló kapcsolatok, a szerepek jótékony felcserélhetősége termékeny talaj a kölcsönös szereteten alapuló testvéri élet számára.
Amikor Ferenc a megtestesülést szemléli, akkor Isten alázatos szeretetének szépsége ragadja magával, amely Jézus Krisztusban nyilvánul meg. Az efölött érzett hála teszi őt „kisebb testvérré”, minden ember testvérévé és szolgájává, aki száműzi szívéből a „barát vagy ellenség” megkülönböztetést. Ez olyan prófétai alapállássá lesz, amely Ferenc tanítását minden korszakban és társadalomban frissé és időszerűvé teszi.
Az erények üdvözlése című írásában az engedelmességben élő embert úgy jellemzi, mint aki „aláveti és alárendeli magát minden embernek, aki a világban van, és nem csupán az embereknek, hanem minden állatnak és vadnak is, hogy azt tehessenek vele, amit csak akarnak, amennyire az Úr onnét felülről megengedi ezt nekik” (ErÜ 16–18). Ugyanez a felfogás jelenik meg a Meg nem erősített regulának azon fejezetében, amely a szaracénokhoz misszióba induló testvérek számára ad életszabályt: őket Ferenc arra inti, hogy „Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek” (RnB 16,6).
Rosemary Stets OSF ferences lelkiséggel foglalkozó könyvének Szent minoritás című fejezetében így fogalmaz: „Felismerve meghívását az evangéliumi életre,
Amikor tehát Ferenc minornak, azaz kisebbnek nevezi magát és testvéreit, azzal nemcsak egy belső szemléletmódot tesz magáévá, de a társadalmi és egyházi viszonyrendszerben is elhelyezi magát és közösségét. „A minoritashoz tartozás azt jelentette, hogy a személy senki és semmi fölött nem rendelkezett hatalommal, nem gyakorolt hatalmat; e fogalomnak kifejezetten a hatalomról való lemondáshoz volt köze.
Így élve Ferenc Krisztushoz vált hasonlóvá, aki a mennyei gazdagságot a földi szegénységre cserélte, hogy így mi is, mikor hasonlóvá válunk Krisztushoz, a mennyek országának kincsei által váljunk gazdaggá.”
A minoritás és a szegénység Ferenc első lépteitől kezdve számos kihívás, kérdés elé állította a hozzá csatlakozó társakat. Domenico Paoletti OFMConv olasz ferences teológus úgy ír a ferences lelkiségről, mint amelynek nyolcszáz éves történetét állandó megújulás, reformfolyamatok jellemzik, amelyek elsősorban a rendalapító alázatának, szegénységének, testvéri életről alkotott felfogásának különböző hangsúlyain alapulnak, s amelyek feszültsége voltaképpen Ferenc minoritása és az időnként botladozó közösség minoritásból ideológiát csináló felfogása között húzódik. Felhívja a figyelmet napjaink égető kérdéseire: Gyakorolható-e a valódi minoritás? Vajon valóban lehetséges-e – és ha lehetséges: bölcs dolog-e – úgy dönteni, hogy valaki „minden emberi teremtmény szolgájává és alárendeltjévé” lesz (Levél a hívőkhöz, II. változat, 2LHív 47)? Ezek a húsba vágó dilemmák valójában egy még alapvetőbb kérdéshez vezetnek: Lehetséges-e, hogy az ember – Assisi Szent Ferenc példáját követve – Jézus, a legyőzött, de mégis győztes Messiás követésére szegődjön?
Domenico Paoletti kifejti: a minoritás életstílusa elsősorban a testvéri életben tanulható és fejezhető ki, különösen a hétköznapi, kisebb vagy nagyobb nézeteltérések, az egymás ellen elkövetett bűnökhöz való viszonyulás és a hatalomgyakorlás helyzeteiben – ezek a helyzetek mind lehetőséget adnak arra, hogy legyőzzük a hatalomvágy kísértését és kiengesztelődésben éljünk. Ehhez pedig nem is kell ferencesnek lenni. Ám
és ha képesek vagyunk Ferenc csodálatával megállni az előtt a hozzánk is lehajló, megtestesülő Úr előtt, aki „mindvégig szerette övéit” (Jn 13,1), és akit Assisi Szentje így szólít meg: „Te vagy az alázat” (A fölséges Isten dicsérete, FID 7).
Szöveg: Kámán Veronika
Forrás: Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
Felhasznált művek: Domenico Paoletti OFMConv: La minorità, stile relazionale della prossimità, Domenico Paoletti OFMConv: La minorità: luogo di incontro e comunione; Rose Mary Stets OSF: Holy Minority
Fotó: Rate Gargano, Web Gallery of Art, 24.hu, Ferences Szegénygondozó Nővérek
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
