Kupakrejtély
Önökhöz hasonlóan nekem is módomban állt találkozni modern, szép új világunk embert próbáló kihívásaival. A lista hosszú, elméletileg szinte végtelen. Mégis, akad köztük néhány, mely behavazott Kilimandzsáróként emelkedik a magasba jelentéktelenebb társai közül. Ezek közül a legrejtélyesebb, egyben valószínűleg a legidegesítőbb is Az Eltűnt Csavaros Kupakok rejtélye.
Mint azzal nap mint nap szembesülhetünk, bonyolult, olykor igencsak nehezen értelmezhető fogyasztói társadalmunkban számos, sőt, minden túlzás nélkül számtalan termék kerül forgalomba műanyag, avagy fém tubusban. Mivel ezek szigorú szelektálás után maradéktalanul visszakerülnek a technológiai körforgásba újrahasznosítás révén, egyáltalán nem szennyezik a környezetet, ahogyan azt galád természetvédők szinte egyfolytában hangoztatják.
Minden tubus elmaradhatatlan kísérője a csavaros kupak, mely a tubus tartalmát annak nyugalmi állapotában úgy kül-, mint belhatásoktól egyaránt védi, és csak szakszerű kicsavarás által ad zöld utat a rendeltetésszerű használathoz. Szerény fürdőszobánkat véve alapul, melyben mintegy egymillió tubus találtatik, rövid, de gyors fejszámolással kiderül, hogy ez egy nyolcszáz lakossal bíró falucskában pontosan nyolcszázszor annyi, egy kis országban meg mondjuk öt milliószor annyi.
Így máris megkaptuk a meglehetősen pontos végeredményt, mely szerint a Földön található kupakok száma egyszerűen rengeteg. És egyre újabb kupakokat gyártanak a jól felszerelt kupakgyárakban, legalább kilencven százalékban újrahasznosított kupakokból, ahol egyáltalán nem foglalkoztatnak kiskorú alkalmazottakat. De ha esetleg véletlenül mégis, jól megfizetik őket, ráadásul a gyár maga egy molekulányi ózont sem termel és minden napelemekkel működik, így az agresszív környezetvédők megint hoppon maradtak.
Nos, kérdezzük a költővel. Mindezek fényében hogyan lehetséges, hogy valahányszor belépek a fürdőszobába, tubusok tömkelege borít minden vízszintes felületet, de kupak – mint olyan – egyiken sincs?
Az ember kezdetben – örök optimistaként – nekilát összeszedni a kupakokat, földről, mosdó alól, vécé mögül. E nemes tevékenység egyrészt fejleszti szókincsünket, igaz, csak egy bizonyos irányban. Másrészt igen jótékony hatással bír a reggeli alacsony vérnyomásra nézvést, ha valakinek történetesen még van ilyenje.
A végén – az ember – minden esetben rájön, hogy a fürdőszobában található kupakok száma mindig minimum eggyel kevesebb, mint az ugyanebben a helyiségben, ugyanabban az időben fellelhető tubusok száma. (De többnyire nem eggyel, hanem többel, tehát ez egy egytől végtelenig terjedő halmaz.) Tévedés kizárva. Ez már annyiszor le lett ellenőrizve, hogy csak no.
Mint minden normális ember, kezdetben én is családtagjaimat gyanúsítottam. Hát ki mást? Végül is saját magamról abszolúte biztosan tudom, hogy minden, de minden kupakot visszacsavarozok annak saját tubusára. Azonnal, használat után, pardon nélkül. Egyrészt, mert ezt így kell csinálni. Másrészt, mert nem vagyok holmi szenilis vén bolond, aki egy nyomorult, nyamvadt, nyunyó kupakot nem képes visszacsavarozni. Na.
Meg kell, hogy mondjam, ez a módszer nem igazán vált be. Egy emberként állították, hogy ők, ők ugyan biztos nem. (Bár az a sebesség, amivel minden reggel készülnek aznapi halaszthatatlan teendőikre, némi kétséget ébreszt.) Mivel a kínzások hatására sem törtek meg – hogy mást ne mondjak, a végső fegyvert bevetve elutasítottam, hogy hogy este fél tizenegykor kolbászos rántottát csináljak – vonakodva bár, de kénytelen voltam elfogadni, hogy esetleg véletlenül netalántán ezúttal még igazuk is lehet.
Az ilyen, megoldatlan, sőt, első megközelítésben megoldhatatlannak látszó problémákkal kapcsolatban nem először merül fel a „párhuzamos világok” hipotézise. (Amennyire eddigi szerény magánkutatásaim során kiderült, ez az elmélet más családokban is egyre népszerűbb.) Hogy ti. létezik egy ugyanilyen világ, mint a mienk, ugyanazon a helyen és ugyanazon időben.
Ott is él egy ugyanilyen család, csak éppen teljességgel észrevehetetlenek, mert egy párhuzamos dimenzióban léteznek. Olykor-olykor azért megesik, hogy kiterjedéseink nem tökéletesen fedik át egymást, esetleg súrlódnak, netán ütköznek, és ilyenkor érthetetlen dolgok történnek.
Annyi bizonyos, hogy e másik dimenzió lényei teljességgel különböznek tőlünk. Fent említett jelenségnél maradva, képesek éjszaka felkelni, átmászni hozzánk, és lecsavarozni az összes kupakot az összes tubusról. Amiket családtagjaink oly áldozatos munkával, erejük végső megfeszítésével este szorgosan helyére csavaroztak. (Amint azt közölték.)
És ha már felkeltek, jól széthajigálják az összes ruhát is, amit mi, normálisak este oly szépen összehajtogattunk ágyacskánk mellett. Nyilvánvalóan az ő lelkiismeretüket terheli az összes hiányzó fél zokni is. És persze az a hangyákkal és egyéb ízeltlábúakkal borított kistányér is az ágy alatt, melyen megítélésem szerint a málnalekváron és az instant kakaóporon kívűl a nagymama egyik régmúltban sütött fánkja volt található. (Így első megközelítésre.)
Nos, hevenyészett közvéleménykutatás során kiderült, hogy egyesek szerint fel kellene venni velük a kapcsolatot, a jövendőbeli kulturális és gazdasági együttműködés reményében. Meg milyen szép is az, istenem, mikor két dimenzió lényei összefognak egy közös cél érdekében.
A magam részéről ellenzem. Semmiféle kapcsolatot nem kívánok ezekkel a… ezekkel. Rendetlen, rosszindulatú banda.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Archívum
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
