A rejtett kincs napvilágra kerül
A pálinka jó volt, amint azt a kötelező mintavétel után a sógorral megállapítottuk, mihelyst kicsit magunkhoz tértünk. (A „jó” ezen az elhagyatott, ámde annál vadregényesebb vidéken az 52-90% közötti intervallumot feszegeti, inkább pozitív irányba.) Minőségén szemmel láthatóan – vagy talán zsibbadt ízlelőbimbóinknak köszönhetően – szemernyit sem rontott az a tény, hogy egy nyáron át erjedt, forrt, bugyborékolt az udvar egy magányos zugában, a körtefa alatt. Midőn a rejtett kincs napvilágra került, a sógor, az ősi gyújtópróbát elvégezvén, bizonyára titkos sugallatnak engedelmeskedve így szólt:
– Ez jó lesz.
S valami bibliai nagyságrendű csodának köszönhetően a bűzhödt, sistergő folyadék valóban kristálytiszta nedűvé lényegült át. Hagyni kell a természet csodás erőit maguktól érvényesülni, mindig is mondtam!
– Pet-palackba tettem, nem baj? – így a sógor. – Össze ne keverd, hahaha!
– Ugyan már… hahaha.
A pet palackot benyomtam a többi közé, hogy melyik a pálinka, azt látni, kérem. Tuti.
Pingpong-edzésre indultunk úgy egy hét múlva. A két gyerek berakta a teácskáját, valami ásványvíz nekem is jól jönne. Meleg volt. Félóra ütögetés után úgy véltem: hasznos dolog volna egy jó nagyot húzni a finom hűs ásványvízből. Ami a pet-palackban van. Hát, jó nagyot is húztam. Nem túlzás, ha annyit mondok: a szemem felakadt. Meggátolva ezzel a sűrű pislogást, amire pedig oly nagy szükségem lett volna. Szemtisztítás céljából, konkrétan, hogy lássak. Kétségbeesetten rontottam a mosdóba, vízzel nyomtatni le a tüzes folyadékot.
A gyümölcspálinka markáns illata közben szinte látható falként nyomult az asztalok felé, ahol tizennégy őrült ütötte megszállottan a celluloid gömböt. Ez ellen már nem tehettem semmit, kifordultam hát a friss levegőre, hogy gyors ki-belélegzéssel – szakmai nyelven: „hiperventillációval” – szabaduljak meg a szesz átható bűzétől. Úgy véltem, sikerrel.
Helytelenül véltem. Nyolcéves leánygyermekem orrcimpája finoman megrezdült. Namármost, bármilyen zajos tevékenységet folytat egy csomó ember, érdekes módon előbb-utóbb bekövetkezik egy pillanat, amikor is egyszeriben csönd lesz. A mi esetünkben ez épp most következett be, így a kislány kristálytiszta, átható hangját a terem legtávolabbi sarkában is kitűnően lehetett hallani:
– Mi ez a pálinkaszag?
Tiszta anyja ez a gyermek. Az is folyton csak szimatolgat. Persze nagyot kacagtunk az édes kisleány elmés bemondásán, én konkrétan szó szerint könnyesre nevettem magamat. Még hogy pálinka, maga a gondolat is merő képtelenség. Hisz itt mindenki sportol!
Az ominózus pet-palackot meg mérgesen bevágtam a többi közé. Legjobb lenne meginni, gyökerestül kiirtva ezáltal a problémát, de a mondás szerint csak az ökör iszik magában, meg aki esetleg csak úgy megkívánja.
Egy hét múlva rosszul lett a mama. Szívritmuszavar, vérnyomásproblémák. Több folyadékot kellene fogyasztania. Viszek is én neki egy palack ásványvizet, biztos sokat kell várakozni a kardiológusnál.
Kellett is.
– Anyu, tessék inni ásványvizet. Folyadékháztartás meg minden, tudja.
Ez pálinka!
A mama egy szóra engedelmeskedik, ebből is látszik, hogy tényleg rosszul van. A változatosság kedvéért most az ő szeme akadt fönn. Kicsit hörgött is, mint aki mondani akar valamit. Utoljára! Hát, eljött a vég, nincs mit tenni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy orvosnál lett rosszul. Hátha még van segítség. Gyorsan bekopogok.
A mamának közben megjött a hangja, ha nem is teljesen:
– Ez – hörgi – ez pálinka.
Jesszusom, a pálinka a pet-palackban. Az ötven-valahány fokos a szívbeteg anyámnak. Hogy az a…
Közben kijön a nővérke, int. – Jöjjenek… rosszul van a néni?
– Most már biztos… – dünnyögöm magamban.
A doktor úr mér, bólogat.
– Nagy baj nincs… EKG rendben… Kicsit alacsony a vérnyomása… az egyik orvosság okozhatja. Változtatunk az adagoláson. Nem szédül?
A mama csak a fejével int, hogy nem. Szeme élénkebben csillog, arca kipirult. Egész jól néz ki, ahhoz képest, ahogy bejöttünk.
– Érdekes… dünnyög az orvos. – Elég magas a pulzusa, nem értem. Nem tetszett hajladozni?
A mama most már szól is.
– Én ugyan nem. Nem is bírok.
A doktor még motyog valamit, korról, időjárási frontokról, aztán távozhatunk. A mama korábbi állapotához képest szinte kisüvít az ajtón.
– Nem is volt olyan rossz – nevet már az autóban.
Na. Ugyanezt mondta a sógor is. Hiába! Hagyni kell a természet csodás erőit maguktól érvényesülni!
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
