Mikor az első hó lelesik, azt megérzi az ember. És hóról beszélünk, nem holmi néhány pehelyről, amik közt még egy kölyökmacska se hagyna lábnyomot.
Az első hó természetszerűleg hófehér. És sűrű is. Olykor csaknem krémes. Jóízű is, mint a tejföl, amint azt gyerekkorunkból tudjuk. Csakhogy azóta mi is felnőttünk, és idegbajt kapunk havat nyalogató gyerekink láttán, na, tiszta tüdőgyulladás, már mehetünk megint az orvoshoz.
Az első hótól hirtelen csönd lesz mindenütt. Bármi kis zaj, távoli kiáltás, kutyaugatás, motorzúgás elcsitul, mintha a jószívű január jótékony hangfogó paplant borított volna az egész földre. Elhalnak a reggeli kiáltások, amelyek amúgy kopáran visszhangzanak végig az egész pucér, sáros utcán.
Kutya, macska ugat és nyávog ugyan, de minden meggyőződés nélkül, tisztában állva a dolgok állásával, miszerint leesett az első hó, és ehhez képest a kutya-, valamint a macskatársadalom jelenlegi égető problémái mind elhanyagolhatóak.
Az ember meg, a homo sapiens, félálomban még jobban magára húzza a takarót, és azon tűnődik, milyen fantasztikus találmány a hőmérsékletkülönbség. Tudniillik, hogy a paplan alatt milyen jó meleg van, kívüle meg jóval hidegebb, de ezt az egész bonyolult helyzetet módunkban áll uralni, amennyiben a külső levegőből egy atomnyit sem engedünk be és kész. Hatalmi mámorunkat tovább fokozhatja, hogy egészen künn, a szörnyű messzeségben, mondjuk az udvaron, valószínűleg még hidegebb van. És ehhez már aztán végképp semmi közünk ebben a másik világban, itt benn.
Azért egy idő után a kötelességtudat szorgalmas egérkéje csak működésbe lép, ezúttal is megbízhatóan jelezve, hogy kötelességek várnak ránk, hó ide vagy oda. Rájövünk, hogy éppenséggel büszke munkavállalók lennénk, vagy mi a szösz. Ez okból telefon igénybevételével informáljuk főnökünket, hogy ma kissé bajos lesz a bejutás hőn szeretett munkahelyünkre. Tekintettel a mintegy nyolcvanöt centiméteres hórétegre. A boss természetesen megértő, egyrészt, mert ilyen neki az a drága jó áldott természete. Másrészt, mert nyilván őt is rabul ejtette az első hó varázsa, vagy még nem ébredt fel teljesen.
A szomszéd már ásott egy húszméteres ösvényt, hogy le tudjon jönni kenyérért, mi sem maradhatunk le. Utat kell ásni a garázsig, aztán a kapuig. Esetleg kiszabadítani az autót, ha kinn hált. Ez mind igen szép férfimunka, amibe jótékonyan bele is lehet melegedni. Hófalak emelkednek, felszabadulnak a járdák. A kistraktor is érkezik, hogy egy szép félméteres hótorlasszal borítsa be kapufeljárónkat, amit épp tíz perccel ezelőtt söprögettünk ragyogóan hómentesre.
A városon nagyobb hótorlaszok emelkednek, különösen a fontosabb kereszteződések környékén, ahol bulldózereket is bevetettek. Mindez nem megy minden zavar nélkül. Akárhol nem kelhetünk át az úttesten, noha egy szál zebra sem látszik. Csak ott, ahol éppen rés nyílik a járdaszéli hófalban. És azt azért néha keresni kell. Annyiban mindenki megegyezik, hogy a városkép sokat nyert a hirtelen hóhullással. Hogy mást ne mondjunk, elfedi a szemetet. A kórház kerítése meg igen szép hósapkákat kapott, de a szobrok és padok is igen csinosan néznek ki.
Most már talán ideje elárulni, hogy a felvételek nem éppen mostaniak. A képen látható autótípusok közül már alig egy-kettő szaladgál, és ez még itt, a végeken is legalább húszéves időtávlatot jelent. Nagyjából ez volt az utolsó olyan tél, amikor az emberek tényleg nem tudtak bejutni a munkahelyükre. Egyrészt, mert nem volt mivel – a tömegközlekedési eszközök a mínusz tizenötben egyre-másra mondták fel a szolgálatot. Másrészt meg út sem volt, csak jeges, csúszós aszfaltdarabkák és ösvények, amelyeken csigalassúsággal araszolt a néhány bátor vállalkozó. (Egyesek szerint eszement.)
Ez volt az utolsó tél, mikor nemcsak hóembert tudott építeni minden kisgyerek, de akár egy egész hóhadsereget is. Nemcsak egy eszkimó kunyhót, iglut, de akár egy egész komplett eszkimó lakótelepet is, a faluvégi négyméteres hófúvásban, ahol rejtett alagutak labirintusa kötötte össze az egyes lakásokat, melyek – bizony – sokszor ellenséges kézre kerültek. Nemcsak az óriási hóemberek utolsó tele volt ez, hanem a hókutyáké, hónyulaké, hómacskáké és egyéb, sokszor teljességgel felismerhetetlen, de garantáltan egyedi hószörnyetegeké. Na de hát, a váratlan hóbőség táplálta ezt a téli szürrealizmust is.
Mostanság, ha jól emlékszem, úgy tizenöt éve nem esett „rendes” hó. (Mindannyian tudjuk, milyen egy „rendes” hó.) Eső, havaseső, ködszitálás, szállingózás, az igen. Csapadékhiány télen-nyáron egyaránt. A felkelő nap rózsaszín fényében szikrázó jégcsapok, a befagyott kis vizek eltűntek, a korcsolyázókkal és hokizókkal együtt.
Mondják, magunk csináltuk magunknak. Ezt az egész klímaváltozást. Azzal, ahogy élünk. Vagy azzal, ahogy nem élünk, de kéne. Nézzük a dolgok jó oldalát. Öö, így nagy hirtelen nem is tudom, de biztosan van. Ez az, a fűtésszámla, kevesebb gázt fogyasztunk, tiszta nyereség! Főleg, ha teljesen elzárják. Amúgy is, némi számlacsökkenést nemigen kompenzál a kétes értékű kertészeti bravúr, hogy néhány nyomorult kivit meg fügét termelhetek a saját kertemben, ahol ráadásul már nem fagy meg a bambusz. Hű, hurrá. Bambuszból önellátó leszek, remek.
Akár mi csináltuk, akár megszokott módon azok az utolsó mocskos kapitalisták, akik önző, aljas, profitszerző céljaik érdekében szemrebbenés nélkül tönkre teszik Földanyánkat, mert nekik, mint köztudott – csak a pénz meg a mani meg a dollár számít – valahogy csak túl kell élnünk.
Hát lássuk. Akármilyen rosszra fordulnak a dolgok, néhány régi fényképet mindig elő lehet venni. A jövő bizonytalan. De a múlt egyre szépül.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
