Tóth Erzsébet Fanni: Mentett kutya Kulcsár Gábor2024. 05. 01., sze – 14:34
A kutya a lábam körül sündörög. Dörgölődzik a harisnyámhoz, nagy barna szeme kérlelve néz rám. Ahogy lehajolok hozzá, megcsapja az orrom a szaga. Ismerem valahonnan. Olyan, mint a gyerekkoromban azoké, akik rendszeresen megkergettek. Például amikor hazafelé bicikliztem az iskolából. Vagy amikor a barátnőimmel görkorcsolyáztam, és nekik nem tetszett, hogy az aszfalton csattogó műanyag kerekekkel megzavartuk a nyugalmukat. De volt, hogy csak úgy, saját unalmuk elűzéseként rohantak vadul csaholva a falusi porták kerítéseihez, egy pillanatra megállítva az ott bandukolók szívverését.
„Utcamix” – így hívták az ilyen kutyákat akkoriban. Csámpás lába, zsemleszíne, kajla füle, hosszú és sovány testalkata volt ennek is, annyi különbséggel, hogy ő most nem Perbetén, hanem Felső-Ausztria egyik magas irodaházában nézett rám. „Mentett kutya” – szólt oda a kolléganő, amikor látta, hogy simogatom. „Én őt mentettem meg, ő meg rendszeresen engem. A Covid-lezárások idején eldönthettem, hogy megőrülök, vagy veszek magamnak kutyát. Az interneten láttam, hogy valaki kitette egy kuka mellé Kelet-Szlovákiában. Olyan zabálnivaló volt a képen, hogy el kellett hozatnom ide. Az ottani állatorvos elintézett mindent: az oltásokat, a sterilizálást, az utaztatást. Nekem csak utalnom kellett a pénzt. Elválaszthatatlanok vagyunk azóta. Járunk kutyásklubba, kutyatornára, csináljuk a terápiás képzést…” Látszott is Buksin (így neveztem el magamban, mert gyerekkorom ebeit így hívták), hogy rendkívül érzékeny és okos. „Kiszimatolja, ki a legidegesebb, és mindig annak a lábánál telepedik le. Addig udvarol neked, amíg meg nem simogatod. Tudod, amikor itt nagy a zűr, én nem cigizni megyek ki, mint a többiek, hanem leviszem egyet sétálni a Dunához.”
„Ausztria megmentette a lányom életét!” – ezt már nyugdíjas nő meséli nekem egy Komárom melletti faluban. „Ő is ott van az osztrákoknál”, mint kiderült, egy gazdag család mindenese lett. „Ha kell, takarít, ha szükséges, a kis ikreket hozza-viszi, de rá lehet bízni a kerti bokrokat is, meg ha vendégek jönnek, olyat tud főzni, hogy mindenki megnyalja mind a tíz ujját. A múltkor két hónap után hazajött hétvégére, de az osztrák asszony felhívta, hogy valami külföldi vendégek jelentkeztek be, és azonnal menjen vissza, mert nélküle nem tudja, mi lesz. Tejben-vajban fürösztik, olyan szobát adtak neki a házban, amelyhez sarokkádas fürdőszoba is van. El tudod ezt képzelni? Még a ruháit sem kell mosni, ha nem akarja, mert minden héten küldheti a mosodába az asszonyéval meg a gyerekekével együtt. Amikor itthon volt, úgy kizsigerelte a főnöke, hogy szabályosan reszketett szegénynek a keze. Mindig ment – Nyitra egyik nap, másik nap Rózsahegy –, aztán haza se ért, már indulhatott hajnalban Besztercebányára. A főnöke meg csak kiabált vele, nem nézte őt semmibe. Mérnökként dolgozott, azt meg kell hagyni, de én attól féltem, hogy egyszer valahol ottmarad az autópályán. Most nyugodt, és háromszor annyit keres, meg hát költeni se igen kell neki, mert a családdal lakik meg eszik. Én sokkal higgadtabb vagyok azóta, hogy ott van.”
„Figyelj, Fanni, te nem gondolkoztál azon, hogy leadd az állampolgárságod ezek után?” – kaptam már sokadszorra az üzenetet a szavazás éjszakáján, miközben lassacskán rajzolódtak ki az eredmények. Most épp olyantól, aki évek óta tiroli férfi felesége, és az otthonhoz való hűsége miatt tartotta meg a szlovák útlevelét. Mindig nagyon büszke volt arra, hogy csallóközi, de jelenleg úgy érzi, a hazája cserbenhagyta. Rettentően elkeseredett. Soha nem akart teljesen osztrák lenni, ha a férje és a két kisfia azok is. Sorban jelennek meg a betűi a telefonom kijelzőjén. Azt írja, mindene megvan, amit csak kívánni lehet: szép háza, kertje, munkája, befogadták, elismerik, szeretik… Mégis úgy érzi, árva lett. Vagy a hontalan talán jobb szó rá. Pedig ott van még az útlevél a kezében, de már csak ő ragaszkodik hozzá. Az, vagyis annak kibocsátója, az emberek, akik az országot alkotják, elfordultak tőle. Innen már nehezen lesz visszaút…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
