Tegnap a szokásos módon élem a kis életemet, egyszer csak villogó, szirénázó tűzoltó-rohamkocsi áll meg a házunk előtt. Bakancsok dübörgése. Kinyikorintom az ajtót, félénken megkérdezem, mi történt. Nevím, mondja a felfelé rohanó tűzoltó nemes egyszerűséggel.
Persze a fantáziám működni kezd. A felsőbb emeleteken több idős ember lakik, biztosan égve hagyták a gyertyát, tejet melegítettek, aztán megfeledkeztek a lábaskáról (apropó, „kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját”, írta a mamáról József Attila, ez a sor mindig úgy meghatott). Vagy bekapcsolták a gázt, elaludtak és a láng is elaludt… Szóval a közös nevező a gáz. Hm. Nem kellene minket evakuálni?
Közben megjelenik egy rendőrautó, majd egy szirénázó piros gyorsmentő, aztán pár perc múlva egy fehér. Rendőrök és mentősök dübörögnek fel a lépcsőkön, ekkor már tudjuk, hogy tényleg az egyik idős asszonynál van baj, ő az, aki eltévesztette anyukám temetésének időpontját, és két órával később ment ki a temetőbe. Nem nyit ajtót, bentről jajgat. Akkor már többen tördeljük a kezünket a folyosón, mondjuk fölöslegesen. Ám a tűzoltók, rendőrök, mentősök mint olajozott gépezet működnek. Ettől jobban érezzük magunkat. Végül sikerül kinyitni az ajtót. A néni elesett a fürdőszobában, nem tud felállni, de egyéb baja nincs.
Először a rendőrök távoznak, aztán a mentősök. A tűzoltók még nem. Az utcán levetik a sisakjaikat, zubbonyaikat. Bár hideg van, biztosan kering még ereikben az adrenalin. Megkönnyebbülten viccelődnek egymással, az utcán összegyűlt szomszédokkal, mert azok is itt vannak, hiszen senki sem látott még ennyi villogó járművet a mi szűk utcánkban. Meg hát a kíváncsiság. Két fiúcska is odasomfordál az egyik tűzoltóhoz, ragyog az arcuk, hogy szóba áll velük, hát még amikor fejükre teszi a sisakját, majd ötöst ad nekik.
Milyen jó, hogy vannak ilyen bátor és mások biztonságáért, egészségéért is küzdeni képes férfiak. Most ők a nap hősei. Élvezik egy kicsit a rájuk irányuló csodálatot, hálát és köszönetet, aztán integetve beszállnak és elindulnak. Új esetek, új veszélyek felé. A mi szívünkbe pedig betelepül egy jó érzés, valami kis reménysugár, hogy ha baj van, lesz, aki segít. Amúgy is rokonszenvezek a tűzoltókkal, mert voltak tűzoltó tanítványaim, és mindig a jók közé tartoztak. De ha most kisfiú lennék, nemcsak a kis Balázs, akkor biztosan tűzoltó szeretnék lenni.
S itt be is fejezhetném, ha nem lenne folytatás. De van. Ma reggel már elterjedt, hogy a nénit tegnap kórházba kellett vinni. Délután pedig felhívott a kórházban levő szomszédasszonyom, hogy az egyik nővér rokona, aki az utcánkban lakik, mondta a nővérnek, az meg a szomszédasszonynak, hogy tegnap a házunkból elvittek egy halott nénit. Ki volt az, kérdezte tőlem a szomszédasszony.
Senki. Szerencsére. De a rémhírek terjednek. Pontosan így.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
