A külhoni magyaroknak sehol sem könnyű megőrizni identitásukat, különösen igaz ez akkor, ha valaki az anyaország határától távolabb, szórványban él. Gabona Ferenc és nagycsaládja a délvidéki Muzslyán igyekszik helytállni, és nemcsak magukban, hanem más magyar családokban is tartják a lelket. A féltve őrzött hitet és hazaszeretetet próbálják meg átadni gyermekeiknek és a többi magyarnak is.
– A Vajdasági Magyar Cserkészszövetség elnökeként meglehetősen jó rálátása lehet a délvidéki magyarság, azon belül pedig legfőképpen a fiatalság helyzetére. Annál is inkább, mert a muzslyai Emmausz Fiúkollégium nevelőtanára is. Megtörve is vagy csak megfogyva?
– Sajnos az asszimiláció és az elvándorlás valóban érzékelhető a Délvidéken, különösen itt, a szórványban, hiszen mi már 130 kilométerre vagyunk a határtól. Az idén azonban örömteli pillanatokat éltünk át az Emmausz Fiúkollégiumban, mert amikor a közelmúltban a beiratkozás, majd a beköltözés volt, akkor ezúttal húsz gyermek kezdte meg a tanulmányait a középiskolában, többen, mint az utóbbi években bármikor. Ez azt bizonyítja, hogy akik itt maradtak, ők azt a közösséget választják, ahol még erős a magyarság. Vagyis fogyunk ugyan, de akik kitartanak, mi próbáljuk egymást segíteni, hogy a közösségünk erős maradjon. Itt, Muzslyán az Emmausz Kollégium egy ilyen közösség. A cserkészeten belül az aktivitás sajnos nemcsak az elvándorlás, hanem a járvány miatt is visszaesett, a dolgok nem úgy alakultak az elmúlt időszakban, ahogy szerettük volna. Hála Istennek, a nyáron és most, szeptemberben már sokat tudtunk tenni és foglalkozni a gyermekekkel, a fiatalokkal. Új lendületet tudtunk nekik adni ahhoz, hogy a végezzék a szolgálatot Istenért és a magyar nemzetért. Sokakat motivál, ha látjuk ezt a lelkületet.
– Mennyit tud tenni egy oktatási intézmény és a cserkészet a kedvezőtlen folyamatok ellen és a magyarság megtartásáért, a fiatalság helyben maradásáért?
– Sokat, de ez rendkívül sok áldozottal jár, hiszen a tevékenységet mindannyian a szabadidőnkben, önkéntesen is végezzük. Talán ugyanakkor ez még nagyobb erőt ad nekünk, és egymást támogatjuk a küzdelemben. Nemcsak rólunk van itt szó, hanem másokról is a magyar közösségben. Mindenki teszi a dolgát, próbálunk kapcsolatot fenntartani egymással, és küzdünk a másikért. Ez fontos ahhoz, hogy akik maradtak, azt érezzék, hogy nincsenek egyedül. Igyekszünk a másikkal törődni, programokat szervezni, egymásnak hitet és reményt adni a megmaradást érdekében.
– Mekkora felelőssége van ebben a családoknak?
– Nagyon sok, hiszen a döntések otthon, a családokban születnek meg. S ha valaki a magyarság szempontjából káros döntést hoz, azt már nem lehet orvosolni. A káros folyamat visszafordíthatatlannak látszik, mert a jobb megélhetés érdekében sokan elköltöznek, elhagyják hazájukat. Így nemcsak az asszimiláció okoz gondokat, hanem az elvándorlás is, főleg az utóbbi időben. Fel azonban nem adjuk, munkálkodunk tovább.
– Önök nagycsaládosként is tettek a magyarság délvidéki megmaradásáért. Mindig is tervezték, hogy több gyermeket vállalnak?
– A feleségemmel együtt cserkészek voltunk, a szervezetben ismerkedtünk meg annak idején. Mindkettőnket vonzott a pedagógia, a nevelés és a gyermekekkel való foglalkozás őrsvezetőként, rajvezetőként és csapatparancsnokként is. Később vezető tisztként és a szövetség elnökeként is szívügyem maradt a cserkészet, ahol olyan fogalmak a meghatározóak, mint Isten, haza, embertárs és nemzet, amelyek nemcsak nekem voltak mindig is fontosak, hanem a feleségemnek is. S amikor annak idején tervezünk a közös jövőnket, már akkor elhatároztuk, hogy nagycsaládosként szeretnénk együtt élni és nevelni a gyermekinket. Vállaltuk közösen ezt a szolgálatot és a felelősséget, nagyon örülünk a három gyermekünknek, akik mindannyian velünk vannak még.
– Mi a legnagyobb öröm a gyermekvállalásban és mi jelenti a legnagyobb kihívást?
– A legnagyobb öröm számunkra az, ahogy láttuk növekedni a gyermekeinket, és közben át tudtuk adni nekik azokat az értékeket, amiket mi is vallunk. Elsősorban a hitről és a nemzeti öntudatról van szó, ami nem volt könnyű, ez komoly kihívást jelentett ebben a környezetben, szórványban. Ez különösen akkor volt igaz, amikor összeházasodtunk, hiszen 1999-ben a fejünk felett bombázó repülőgépek röpködtek. Ennek ellenére mi vállaltuk a kihívást, még ha a legtöbben úgy is gondolták akkoriban, hogy érdemes lenne talán elhalasztani a nagy eseményt. Mi nem vártunk, és aztán vállaltuk közösen a gyermekáldást és a gyermeknevelést. Idővel megtapasztaltuk azonban, hogy ahogy növekednek, minden korosztálynak megvan a kihívása. Próbáljuk ugyanakkor mindig közösen megbeszélni a dolgokat, amit nagyon fontosnak tartunk. A gyermekeink kis kora óta mindig is igyekeztünk közös programokat szervezni, ezek a családi összejövetelek, kirándulások, nyaralások mindig erősítettek minket.
– A nehézségek közepette sokat segíthet az erős közösséghez tartozás, az összefogás. Támogatják egymást, tartanak egymással kapcsolatot a délvidéki nagycsaládosok?
– Igen, helyben, itt Muzslyán működik a Don Bosco Családok Egyesülete, amit körülbelül tíz éve alapítottunk. Persze vannak más nagycsaládos egyesületek a Délvidéken, és velük is tartjuk a kapcsolatot. Sőt, ez az együttműködés nemcsak itthon, hanem a tágabb környezetben is megvan, hiszen tagjai vagyunk a Kárpát-medencei Családok Szövetségének, és részt szoktunk venni a közös programokon. Ezáltal egy még nagyobb, erősebb családhoz is tartozunk.
The post Szórványban kettőzött erővel kell küzdeni a megmaradásért appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
