„Mert Isten munkatársai vagyunk” (1Kor 3, 9)
Nagyon szerettem dolgozni, szerettem az értelmes munkát. Soha nem éreztem a munkát megalázónak. De nagyon örültem, amikor láthattam a munkám, fáradságom eredményét. Tízéves koromban megtanultam kenyeret dagasztani, takarítani, meszelni, kertészkedni, jószágokkal foglalkozni. Akkor, fiatalon, élveztem, hogy megdícsért édesanyám, vagy édesapám megjutalmazott.
Amikor felnőttem, elvégeztem tanulmányaimat, felelős munkakörben dolgoztam, igyekeztem pontos, becsületes munkát végezni. Szerettek a főnőkeim, tudtam, hogy értékelik a munkámat, de jutalmat soha nem kaptam, dicséretet is csak titokban… Mert akkor nem illett a hitüket gyakorló embereket jutalmazni. Nem keseregtem emiatt, mert a hitemért részesültem más elbírálásban.
Több mint hatvan éve van egy Főnököm! Nagyon szeretem Őt! Imádom! Szolgálok Néki gyermekkorom óta.
Soha életemben nem láttam az Ő arcát, de ismerem a hangját, tudom, hogy tekintete mindig rajtam van. Sajnos, nem voltam mindig pontos, kitartó. Sokszor lusta voltam, sőt válogattam a munkában. Bevallom – és nagyon szégyellem –, hogy megtörtént az is, amikor lázadtam a feladatok, megbizatások, a rámbízott munka ellen. Volt, amikor azt mondtam, hogy ez képtelenség, lehetetlen, ezt én nem csinálom, feladom, nincs erőm, képtelen vagyok vállalni azt, amit Ő elvár tőlem, amivel megbízott.
Ma, ha visszatekintek a hosszú évekre, életemre, munkámra, olyan érdemtelen parányinak érzem magamat. Ő miért tűrt nekem? Miért nem állított félre? Miért?
Tudom miért! Mert szeretett! Annak ellenére, hogy nem voltam mindig hűséges és jó szolga. Ő szeretett, megbocsátott, elfogadott. Neki terve volt az életemmel, a munkámmal.
Mily hatalmas kiváltság, felfoghatatlan öröm tudni, hogy az én drága, jó Főnököm az Isten! Remélem, nem hangzik profánul, közönségesnek, tiszteletlennek a kedves Olvasónak ahogyan Istenről írok… A hatalmas Isten, aki engem formált, megtervezett, megalkotott édesanyám méhében, Ő már akkor tervezett életem felől.
Azt tervezte, hogy munkát fog rám bízni, szolgálatot ad. Amíg fiatal, gyermek voltam, koromhoz illő feladatokkal bízott meg. Felnőtt életemben egészen más megbízásokat kaptam, mást várt tőlem Isten… Csodálatos tudni, hogy Isten munkatársa lehetek.
Milyen munkatárs vagyok én? Más vagyok? Most már másként, szorgalmasabban, jobban szolgálom Őt?
Szívem őszinte vágya, hogy az én drága Főnököm meg legyen velem elégedve?… Most, mit kíván tőlem az Úr?
Azt tudom, hogy most nem azt kívánja, amit harminc évvel ezelőtt. Kér, int, figyelmeztet, szól hozzám és tanít Szent Lelke által…Vágyom jól végezni a rám bízott munkát.
Kedves Olvasóm, ha már átadtad életedet, szívedet az Úr Jézusnak, akkor te is az Ő munkatársa vagy.
Feladatot bízott rád. Szolgáld Őt ott, ahol vagy! Istent szolgálni nem iskolázottsághoz, nem is szakmai tudáshoz, és nem életkorhoz kötött. Milyen kedves az, amikor Jézus azt tanítja: „Ha egy pohár vizet adsz valakinek az én nevemben, az olyan, mintha nékem adtad volna”. Majd azzal biztat, hogy: „Aki nékem szolgál, azt megbecsüli az Atya.”
Szolgálni az Urat nem jelenti azt, hogy csak szép szavakkal, szöveggel lehet. Jézus bemutatta a szolgálatot, amikor megmosta tanítványainak a piszkos lábát. De nem az út pora volt csupán a lényeg ennél a lábmosásnál, hanem a lényeges és döntő – legalábbis az én számomra –, hogy Ő tudta, kicsoda Júdás!
Tudta, hogy az Ő gyilkosának, árulójának a lábát mossa… De ugyanakkor Júdás is tudta, hogy ezt az alázatos, Szent Isten Fiát, a Mestert ő elárulta, eladta. Jézus szolgált a bűnös embernek, annak is, aki nem szerette Őt. Képes vagyok megalázkodni az előtt, aki bántott, rosszat mondott vagy tett ellenem? Nem kell megmosnom a lábát, de a fejét szívesen megmosnám! Milyen indulat van bennem, a szolgában?! Olyan sokan bántanak, megcsalnak, sebeznek, rágalmaznak… Képes vagyok-e szolgálni nékik egy pohár vízzel? Egy értük elmondott őszinte imával? Mi, akik ismerjük Isten jóságát, szeretetét, mit tartunk mi szolgálatnak? Én nem mondhatom meg a kedves Olvasónak, mert nem ismerem, de azt tudom, hogy Isten nem vár tőlünk lehetetlen dolgot és nem bízott ránk elvégezhetetlen munkát, feladatot. Isten munkatársává választott téged is! Kérdezd meg Tőle, hogy mi a te feladatod!
Ó, de remeg a szívem! Vajon meg leszel-e elégedve, drága jó Mesterem? Munkám végeztével, majd, ha meg kell jelennem előtted, a számadásnál mit tudok felmutatni Néked? Szeretlek, Megváltóm, én Uram Istenem. Segíts örömmel és hűségesen végezni minden apró és nagy feladatot, amivel megbíztál. Köszönöm, hogy Hozzád tartozom, a Tied lehetek. Ámen.
(Morzsák 4., 2006)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
