Szepesi… Köteles Szabolcs2024. 09. 30., h – 22:51
…meg én.
Bő tíz év volt közöttünk, és gondolom, senkit nem lep meg, hogy rajongtam érte, a közvetítéseiért is. Tizenöt éves lehettem, amikor először láttam „élőben”. Ötödikes gimnazista voltam, amikor egy úgynevezett klubdélutánra (sportszakkörünk összejövetelére) elfogadta igazgatónk meghívását. Nagy esemény volt, teli a díszterem. Mindenkit elvarázsolt közvetlensége, lendületes stílusa, magabiztos jelenléte. Engem is, persze. S még valami: az elegáns sportos zakó és a sötétszürke pantallója. Kiskamasz koromra akkoriban egy bricseszem volt meg egy kötött mellényem.
Legközelebbi találkozásunk tíz évvel később, a Magyar Rádió „pagodájában” zajlott le. A hely amolyan büfé, eszpresszó, váróterem ötvözete volt, ahol Szepesi elég ritkán fordult meg. Akkor már vagy fél éve a rádióban dolgoztam magam is, de izgatott és lámpalázas lettem, amikor hozzám lépett. A nevemet is tudta (legalábbis annyit, hogy „Tamás”), s egy papíron egy angol mondatot mutatott, nézném meg, jó-e a mellé írt fordítás. Megnéztem, jó volt, megköszönte és elment.
1966. május 3. Lengyelország–Magyarország labdarúgó-mérkőzés, Chorzow. Riporter: Vitray Tamás. Az alkalomra épített közvetítő fülke. Tőlem alig öt méterre ugyanilyen a rádióközvetítés számára, Szepesinek! Akkoriban még nagy divat volt a nézők között levenni a tévés hangot, és inkább Szepesit hallgatni, mint a zöldfülű tévés riportert. Hogy mit szóltam hozzá? Hát, szétrobbantam… Mai eszemmel már tökéletesen értem, pontosabban évtizedek óta értem: nem is lehetett másképpen. A magyar sport legsikeresebb éveit, az olimpiai győzelmeket, a világbajnoki győzelmeket, az Aranycsapatot és sorolhatnám, mennyi diadalt, a rádióból követték a hallgatók milliói. Szepesi dinamikus közvetítései, az eksztatikus diadalhimnuszok mind vele voltak azonosak. A „tévés ember” reflexióira ki kíváncsi?!
A fejhallgató, amelyen keresztül a budapesti stúdió informált, ha erre éppen valami szükség volt, egyszer csak megszólalt:
– Tamás, vigyázz! A Szepesinek elromlott és megszakadt a hangvonala! A te hangodat, a te közvetítésedet adja majd a rádió is! Közvetíts rádiószerűen!
Időm sem volt válaszolni, jöttek ki a csapatok, indult a közvetítés. No, most megmutatom – gondoltam. Hallhatják majd, hogy én is tudom úgy, mint ő! Hogy nem akkora ördöngösség ez, lelkendezni én is tudok… És nagy lendülettel, szünetet sem tartva, végigbeszéltem az egész félidőt, á la Szepesi! Úgy éreztem, nem is vagyok rossz. Megy ez nekem is, ha éppen kell.
Alig kezdődött meg a szünet, kaptam a fejhallgatómat, és vártam az otthoni tévés központ jelentkezését, hogy halljam, mit szólnak a bravúromhoz.
– Rossz hírem van, Tamás. Három perc után, elnöki utasításra, a te jó vonaladat átadták a rádiónak, és onnantól már a tévében is a Szepesi Gyuri hangja ment…
Nagy sokára tértem csak magamhoz. Átkozódtam, káromkodtam, felmondtam, kivándoroltam! Tetejében, egészen furcsa módon, azt az egy éjszakát, amelyet a másnapi repülőútig ott kellett tölteni, a rádió és tévé utaztató részlege, költségkímélésből, közös szobával oldotta meg kettőnk számára. Ilyen sem addig, sem azután nem történt az intézmény történetében. Még jó, hogy nem családi ágyban aludtunk. Azaz nem is aludtunk, mert én bizony kipakoltam. Ma már egyáltalán nem emlékszem saját szavaimra, csak azt tudom, hogy évekre visszamenően felsoroltam valamennyi olyan szakmai esetet, amikor úgy véltem, hogy méltánytalan bánásmód ért a Nagymestertől (háta mögött emlegettük így). Nem azonnal vettem észre, hogy nem reagál, de végül feltűnt, és akkor elhallgattam. Gondoltam, most jön ő. Jött is.
– Először is, vedd tudomásul, hogy soha, semmiben nem fogok neked segíteni, nem leszek tekintettel a te érdekeidre. Ebből azt is megértheted, hogy nagyon tehetségesnek tartalak!
Világos beszéd volt, több szó nem is esett már. Én megértettem, ő pedig betartotta. Élete vége felé megkérdezte egy újságíró, hogy vajon lehetett volna-e barátság közte és köztem. Akkor ezt felelte: „Nehezen tudnám elképzelni…” A kérdést nekem is feltette a kolléga, és én azt mondtam: „Ebben az egyben tökéletesen egyetértek vele.”
Ma tábla van a szülőházán és szobra a tizenharmadik kerületben. Őrzi a legnagyobb magyar rádiós sportriporter emlékét. Különleges képességét, adottságát legnagyobb szakmai tapasztalataim közt őrzöm és csodálom.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 24-i számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
