“Ablakot hasítanék a világra, e népre vetüljön a kelő nap sugara,kövesse járásában,és értse meg, mit akar kimondott szava…” (Szerzőtől: Befejezetlen sors)
“Ablakot hasítanék a világra,
e népre vetüljön a kelő nap sugara,
kövesse járásában,
és értse meg, mit akar kimondott szava…” (Szerzőtől: Befejezetlen sors)
Írásom nem székely antológia. Ezért nem idézem fel Anonymus vagy Kézai Simon hun-magyar mítoszát, de nincs is szükségem rá, mert bennem él, hordozom. Bár e rejtélyes eredetű népcsoport sok méltatlan vitát kavart a történettudományban, az tagadhatatlan, hogy részt vett a Kárpát- medencei magyarság kiformálódásában és ezzel sajátos, elválaszthatatlan alkotója lett a magyar nemzetnek. Csaba népének eredete és históriája a magyarság kultúrtörténetének talán legizgalmasabb színe- virága.
Írásom műfaja: vallomás. E műfaj kötelez és felment. Kötelez, mert elvárja tőlem, hogy magamat fordítsam felétek, egyidejűleg felment annak írásától, amit vártok, mert csak azt írhatom, amit érzek, amit magamból adok és bennetek is keresek. Legyetek társaim, nyújtsatok ehhez segítő kezet…
Írásommal emléket állítok apámnak, mert mondandóm lényege iránt elfogulttá és elkötelezetté ő tett. Nem írhatok mást, csak azt, amit tőle kaptam. Ő a hibás mindenért… Hálás vagyok érte, köszönöm!
Ahogy bejárhattam vele a Hargitát, a Gyergyót és megismerhettem a Székeket… Ahogy megtanított keményen könnyezni Madéfalván… Ahogy láttatta velem e nép sok arcát, Vásárhelyet, Szeredát és Udvarhelyet… Ahogy a kincses Kolozsváron felkereshettem vele Mátyás szülőházát, Szent Mihály templomát, igaz a sárkányölőt nehezen találtuk, de könnyen a Szamost, a “negyedik nagy folyót…”, amelynek mentén, ahogy mondják, szenvedni jó…, ott, ahol kiömlött annyi drága vér…
Így megmaradt emlékeim nyomán kérdezem, ébredtetek-e már a fák zúgására a Maros-menti fenyves erdő aljában, miként visszaaludtatok mézédesen, és álmotokban rádöbbentetek, jó helyen vagytok, itt kell lennetek…
Jártatok-e bekecses pásztorok sztinaházában a plájon, kaptatok-e fedelet, kenyeret, meleget.., ordát és zsendicét, majd faltatok-e puliszkát, jó kukoricamálét kokojsza ízével leöntve?
Futottatok-e már medve árnyéka elől lüttőn /lejtőn/ lefelé előre, vagy csak azt tudjátok, hogy a medve nem játék és nem is mentek a közelébe?
Tudjátok-e, hogy milyen érzés, messze-messze Csíkországban megkeresni erdő, mező legillatosabb virágát…, és a gyergyói havasokban belenézni annak a legénynek szemébe…, és rádöbbenni arra, hogy a megtalált virág-lányért e legény dobott baltát a bajtársa mellének? Hogy mennyi izzó és szikár szerelem adta meg önmagát, vetélt el, fagyott vérbe és miként talált szétesést vagy feloldozást… Hogy a tengernyi küzdés a megmaradásért vagy halálért miként keményítette meg a testet és a lelket, egyszerűsített le minden mondatot, csavargó csángóként vagy ráolvasott bocskoros oláhként a sértést összeszorított ajakkal, megalkuvás nélkül elviselve.
Tudjátok-e, hogy milyen a székely? Látjátok-e benne a koros fát, melyben a keringése, vándorlása belül viszi, kívül hozza az életet és ősi gyepű kérgével megvédi azt? Jelleme szikár, gondolata éles, soha nem színtelen és fakó humora, mint az árnyék követi, gyakran embert próbáló, a megtalált igazat feltáró, egyszerű szókimondásával sokakat felvidító, másokat megmaró… A székely e tehetségét bőkezűen nem pazarolja el, kevés kérdése elgondolkoztat, rövid válasza új konfliktus felé visz, kiismerni alig, de tanulni tőle mindig lehet. Ereje megropogtat, ha megöleled, de nem olyan fajta, hogy mindent könnyen adjon, elvárja, hogy vedd el, mutasd meg magad, és harcod eldönti jár-e neked. Közelébe úgy kerülhetsz, ha követed útját, múltját magadévá teszed, felismered…, és te is olyan leszel, mert akkor elfogad… Ezzel menjetek tovább…
Felkerestétek-e a kisbaconi temetőben Elek Apót a Benedeket, aki az életében a meséit írva szívéhez emelte a gyermekeket, és a halálában meg talán még most is nekik álmodja azokat… Jártatok-e már Csíkszentmárton mellett az Úzvölgyében, ahol értünk halt katonahőseink, most is várják, hogy békéjük meg legyen…, és valamit már végre tegyetek…
Hallottatok már bizonyosan a három nagy Áronról. A 48-as forradalom ágyúöntő mesteréről, Gábor Áronról, akinek a székely találékonyság és a hősiesség ötvözte jellemét. Eresztevényben temették el jó katolikusként a református templomkertben, miután több győztes ütközet után a kökösi csatában adta 34 éves életét a hazának… Az író Tamási Áronról, aki azt vallotta, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Akinek Ábele, amikor ránk kacsint kimondatlanul is meghalljuk szavát, magunkra ismerünk… És a papról, a csíkszentdomokosi Márton Áronról, akinek a rendelés az Isten hosszan vergődő szolgálatát adta, és soha meg nem alkuvó útja végén a gyulafehérvári Szent Mihály székesegyházban a Hunyadiak közelében találta meg nyughelyét.
Bejártátok már bizonyosan a Hargitát, ahol a havasok összeérnek és misztikus magasba emelik a szent hegyet, koronájaként az 1801 méterről büszkén rátok köszönő Madarast. Itt megéled, hogy minden érzés Istené és minden gondolat ima, és nincs mit tegyél, csak bízd rá magad. Innen, ha körbenézel mindent megértesz, látod az Árpád-vonalat, majd ha lemész a völgybe, tudod kik nyugszanak a kopjafák alatt. És akik nem, akik elmenekültek Moldvába a madéfalvi veszedelem súlya alatt, megtartva az ősi jogot a székelységnek, megtagadva az osztrák kényszer katonáskodást, azokkal mi lett, hová jutottak? Bukovinában az általuk alapított a szép nevű lakhelyek: Fogadjisten, Istensegíts, Andrásfalva, Józseffalva és Hadikfalva csak a bolyongás része, a körhinta forgott velük tovább… Amerika, Vajdaság, majd túl a Dunán, Baranya és Tolna vármegyében sváb családok elhagyott házába betelepítve, és ki tudja hol lehet számukra a végső állomás… Talán otthon, az Ősök mellett, a kopjafák alatt…
Ne röstelld magyar, Te is székely vagy, vér a vérből, és meglett emberként büszkén nyeld könnyedet, ha eszedbe jut Széllyes Sándor Székely Karácsonya, ahol a hóba temetkezett Csíki havasokban Áron az Úrhoz emígy imádkozott:
„Karácsony van… hogyha megteheted, Te aki rendezed ezt a nagy világot, juttass nekünk is egy kis boldogságot… Ó Uram – szólt Áron – a székely es /is /magyar. Csak egy kicsit több. Igaz, hogy nem sokkal. De több! Legalább három vagy négy fokkal.
Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet, ez a kicsivel több megmagyaráz mindent. Én megértettelek, és most érts meg te es. Kicsit ezért több a szenvedéstek es.”
Bejárva Erdélyt, Székelyföldet, elrejtett falvakat, felnézve, s a muskátlis ablakokból hallani a magyar köszönést, a szemekben látni a csendes lobogást, azokból kiolvasni, hogy mennyi-mennyi minden végtelenül fáj, a kezeken megtalálni a soha össze nem záródó bilincs nyomát és belülről hallani a nem, nem, sohát…
Fáj a földnek, fáj a napnak,
S a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja mi a fájdalom…Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
