Mindez talán „őrült beszéd”-nek hangzik, „de van benne rendszer” – ahogy Shakespeare mondaná. A baloldali, liberális hagyományaira rendkívül büszke norvég társadalom ugyanis viszonylag komoly eredményeket tud felmutatni a büntetés-végrehajtás terén, amit ők „helyreállító” igazságszolgáltatásnak neveznek. Ennek lényege, hogy Az elítélteket rendszerint egyre alacsonyabb biztonsági fokozatú intézményekbe helyezik, a végén pedig már olyan átmeneti otthonokba költöztetik, amely sok tekintetben hasonlít a hétköznapi élethez – innét már akár haza is utazhatnak. A liberális felfogás szerint a börtön kizárólag a szabadság korlátozását jelenti, semmi többet. Az elítélt mindvégig ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többi állampolgár, így például tanulhatnak és szavazhatnak is (ahogy Breivik is teszi). A több nemzetközi riportban is pozitív példaként bemutatott Bastøy szigetén a rabok szabadon élnek egy falusias környezetben, haszonállatokat gondoznak, síelnek, főznek, teniszeznek, kártyáznak. Saját strandjuk van, és még a kompot is ők üzemeltetik, amely a látogatókat a szigetről a szárazföldre szállítja. Mindeközben csak egy maroknyi börtönőr felügyel több mint száz – persze Breiviknél kevésbé veszélyesnek tartott – elítéltre, akik a műhelyben fűrészekhez, késekhez, fogókhoz is simán hozzáférhetnek. Eddig még nem történt „baj” – állapítják meg a többnyire propagandisztikus, a „skandináv modellt” népszerűsítő híradások. A Norvégiában kiszabott büntetések 90 százaléka egy évnél rövidebb, átlagosan nem hosszabbak nyolc hónapnál. A visszaeső bűnözők 20 százalékos aránya az egyik legalacsonyabb a világon. Az Egyesült Királyságban a bűnözők 45 százaléka újra rács mögé kerül, míg az Egyesült Államokban a rabok több mint 76 százalékát öt éven belül újra letartóztatják – hozzák fel érvként e modell csodálói. Először is: könnyen lehet, hogy az ottani jóléti társadalom eleve sokkal kevesebb traumával terhelt, jobb lelki egészséggel rendelkezik, így valóban nincs szükség olyan súlyos büntetésekre – de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez a súlyosabb történelmi örökségekkel bíró kelet-európai, ázsiai, dél-vagy akár észak-amerikai „nehézfiúk” esetében is működne. Ahogy a nemzetközi elemzésekben oly gyakran teszik, megint körtét hasonlítanak össze az almával. Másodszor: a rendszerben rejlő elfojtás (értsd: fojtott agresszió) és bizonyos mértékű agymosás számomra szinte kézzel fogható. Már az első Breivik-per során is felkaptam a fejemet az egyik áldozat édesapjának nyilatkozatára, miszerint ő tökéletesen egyetért azzal, hogy a terroristával ilyen kesztyűs kézzel bánnak, hiszen ez az ő társadalmuk legnagyobb értéke, ettől lesznek ők „jobbak” (ne feledjük, hogy a Munkáspárt krémjéről van szó). Mindeközben Thomas Indreboe ülnököt kizárták a perből azért, mert egy internetes fórumon felvetette, hogy Breivik halálbüntetést érdemelne, ami – mármint a puszta megjegyzés – úgymond az ország alkotmányával összeférhetetlen. A legkeményebb – ezek szerint még alkotmányosan értelmezhető – megjegyzést akkor Per Balch Sørensen tette, aki a lányát veszítette el. „Semmit sem jelent a számomra. Ő csak levegő, akin átnézek.” Nagyjából ezt fejezi ki a bíróság által az alapperben kiszabott maximum 21 éves, elszigetelésnek nevezett büntetési tétel is, amit a tömeggyilkos most indirekt módon ismét megtámadott, arra hivatkozva, hogy még a részleges elszigetelés sem fér össze az alapvető emberi jogaival. Erre szokták mondani, hogy a jogok mellett azért nem ártana a felelősséget is hangsúlyozni: például, ha nem gyilkolunk meg 77 embert (és sebesítünk meg további több százat), akkor nem „szigetelnek el” minket a társadalomtól – és még a kávénkat is forrón ihatjuk. A norvég igazságszolgáltatásnak végső soron igaza lehet abban, hogy az elítéltek számára egyfajta jó szülői mintát szeretne mutatni, hiszen nyilvánvaló, hogy aki jó családban nő fel, abból kisebb eséllyel lesz bűnelkövető. (Való igaz, hogy Breiviknek is nehéz gyerekkora, súlyos személyiségzavarban szenvedő, bántalmazó édesanyja volt – mégse minden nehéz családból jövő gyerek öl meg 77 év embert). Valamint, hogy az egyén mellett a társadalomnak is megvannak a maga jogai: például, hogy az általa fenntartott és fizetett intézmények (beleértve a börtön és a bíróságok mellett a médiát is) ne engedjék azt, hogy egy tömeggyilkos kenyérre kenje, és dróton rángassa őket. amely – talán az e téren szigorúbb Dániát kivéve – az egykor híresen biztonságos vidékeken fegyveres erőszakhullámot, állandó drog- és bandaháborúkat eredményezett. A dolog iróniája, hogy Breivik zavaros és természetesen az általa elkövetett mészárlást semmilyen körülmények között nem igazoló ideológiája is felhívta a figyelmet ezekre a veszélyekre. Breivik tehát nem hős (ahogy magát látja), hanem egy közönséges terrorista (ahogy Bonnie és Clyde is azok voltak), de mint ilyen, nagyon is a saját társadalmának (torz)szülötte. Talán ezért is van bajban a norvég igazságszolgáltatás és közvélemény, hogy miként bánjon vele. Hojdák Gergely
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »