A Katolikus Társadalmi Napok második napján, szeptember 28-án délután a Rázós kérdések beszélgetéssorozat harmadik alkalmán a Nemzeti Múzeum Dísztermében Zagyva Richárd, a Katolikus Karitász igazgatóhelyettese kérdezte Boros Juliannát, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusát, a Karitász munkatársát és Vecsei Miklóst, a Máltai Szeretetszolgálat alelnökét, felzárkóztatásügyi miniszteri biztost.
A beszélgetést résztvevőként követte Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója és Szőke Péter, a magyarországi Sant’Egidio közösség vezetője.
Az etnikai sokszínűség témájától indult a beszélgetés, melyen a későbbiekben a hátrányos helyzetű települések számos problémája, kihívások és tapasztalatok egyaránt szóba kerültek, illetve a „jól segítés” kérdései és módjai.
Az etnikai sokszínűségről a moderátor először Boros Juliannát kérdezte, aki személyes történetéből osztott meg részleteket. Elmondta: Tolna megyei, romungró cigány családban született, ahol csak magyarul beszéltek, és iskoláskorában döbbent rá, milyen sokfélék a cigányok: több nyelvet beszélnek, több csoporthoz tartoznak. Számára pozitív élmény volt ezzel a sokszínűséggel találkozni; ennek hatására kezdett utánakérdezni saját családjában az identitással kapcsolatos témáknak. 21 évesen aztán hazavitte szüleinek bemutatni beás cigány származású férjét, és szülei csodálkoztak, olyan ritka volt a vegyes házasság. Sokféle kulturális jegy, eltérő szokások jellemzik a cigányságot, emiatt az ő házasságuk is egyféle kulturális utazás lett.
Vecsei Miklós az etnikai jelzőt elhagyva magáról a sokszínűségről beszélt, szintén egy személyes emléket is megosztva zugligeti fiatalkoráról, ahol nagyon aktív élet folyt a plébánián. Pál Feri a hittanostársa volt, és vastüdős betegekhez járt segíteni, ahova őt is elhívta. Első alkalommal be sem tudott lépni a szobába… És ettől a ponttól eljutott odáig, hogy egyik focirajongó vastüdős barátját levitte „focizni” – addigra szavak nélkül is megtanulta érteni, hogy a másik mit szeretne.
Boros Julianna hangsúlyozta: el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk valamire – de ehhez kellenek támogató személyek a családban, vagy egy pedagógus, egy szociális munkás. Családjából elsőként szerzett középfokú, majd felsőfokú végzettséget, és érezte, tudta, hogy most neki kell segítenie a többieknek; ha kihívással szembesült, akkor ez a tudat mindig erőt adott neki a továbblépéshez.
Vecsei Miklós visszatért még a sokszínűség kérdésére, amit ő csak pozitívan tud értékelni, legfeljebb az fordulhat elő, hogy rosszul használjuk. Ezt követően az általa kitalált terminust, a „jóléti erkélyt” említette meg, „amelyen most már Juli is ott ül”; és egészében véve a szociálpolitika olyan embereken múlik, akik ezen a bizonyos „erkélyen” ülnek. „Hogy tudsz úgy élni, hogy a másik kevesebbet kapott?” – idézte fel Simone Weil szavait. A kulcs abban lehet, hogy a jóléti erkélyt hogyan használjuk – ez a jelenlévők hivatása is.
Hivatása, ajándéka, kötelessége – tette hozzá Zagyva Richárd, majd Boros Juliannához fordult a kérdéssel: hogyan éli meg, hogy a településeken, telepeken és a jóléti erkélyen is jelen van. A romológus elmondta, amikor az „erkélyen” beszélgetnek arról, hogy mit lehetne tenni, kiviláglik a gondolkodásbeli különbség, de a közös cselekvés mindig nagyon pozitív. Amikor hazamegy, akkor pedig nagyon átérzi a számára is ismerős helyzeteket; a szegénység világa és a jóléti erkély között kell hídnak lennie.
Felmerült a kérdés, mi történik, ha kilépünk az „erkélyről”, mert segíteni akarunk – mi vár minket a helyszínen? „Bármi” – szögezte le Vecsei Miklós. Ő maga egy ponton megkérte két, telepről származó barátját, hogy segítsenek, tolmácsoljanak neki, hogy jobban értse ezt a világot.
Nem is feltétlenül a szegénység a gond, hanem a nyomorúság, az az állapot, amikor eltűnik a jövőkép. Ilyen az a hajléktalan ember, aki koldul, de csak addig, amíg össze nem jön az a mintegy 300 forint, amiből tud venni egy kisfröccsöt – eddig tart a jövőképe. Vecsei Miklós rámutatott: amíg hidakra van szükség, addig nem csináltunk mindent jól – az azt jelenti, hogy még ott vannak az árkok.
Szóba került a szóhasználat kérdése: a cigány vagy a roma szót illik-e használni. Boros Julianna beszélt a hallgatóságnak arról az 1971-es nemzetközi találkozóról, amikor a cigány szervezetek képviselői megállapodtak a roma szó használatában. Azonban a magyarországi cigány csoportok esetében más a helyzet, mert a roma szó az egyik cigány csoporthoz kötődik, ezért a hazai cigányok a cigány szót preferálják. Biztatott rá, merjük megkérdezni a másiktól, neki mi a jobb. A gond nem a cigány szóval van, hanem az esetenként mellétett jelzőkkel és a kontextussal. Vecsei Miklós kiegészítette mindezt azzal, hogy vidéken nem is nagyon értik az emberek a roma szót.
A hátrányos helyzetű településekkel kapcsolatban elmondta: első reakciónk mindig az, hogy ha valami nincs, azt pótoljuk, de ebben az esetben sem kell mindent megcsinálni a másik helyett, mint ahogy az „okostojás” viselkedés, a folytonos tanítás is tévút. Ezzel együtt sokszor találkozhatunk olyan helyzetekkel, melyekben tehetetlennek érezzük magunkat, amelyekre nincs a szociálpolitikának jó válasza.
A személyes példák sokat segíthetnek, ha minél több olyan embert látnak, akit szeretnek és aki más utat mutat meg. Boros Julianna elmesélt egy esetet, amikor körégyűltek a telepen a nők, mert még soha nem láttak tanár cigányasszonyt.
Zagyva Richárd a sokat emlegetett első ezer napról kérdezte Vecsei Miklóst, a gyermekek életének kiemelt fontosságú első három évéről, amely a Máltai Szeretetszolgálat tevékenységének a fókusza. 178 településsel foglalkoznak, melyek középpontjává válik az általuk működtetett Jelenlét pont: „szuperszónikus”, befogadást sugárzó házak, melyeknek kiemelt része a gyerekszoba. Példaként említette, hogy a cigány családokban az egyéves gyerekek is mindig karban vannak, amíg nem tanulnak meg járni – egyszerűen azért, mert nem olyanok a körülmények, hogy le lehessen tenni őket. Így viszont kimarad a mászás fázisa, ami felnőttkorig érzékelhető hátrányt okoz. A Jelenlét pontokon erre is lehetőséget teremtenek.
„Mid van, amit nem kaptál?” – olvashattuk volna Vecsei Miklós szokásos „fellépő pólóján”, ha most is azt viselte volna. Egy olyan mondat, amelyről esszét kellene íratni az iskolákban – egyszer mindenkinek jó, ha végiggondolja.
Boros Julianna kiemelte a közösségi élet szerepét, ami gyerekkorában még megvolt, és most vissza szeretné hozni: fontos lenne, hogy az emberek felismerjék, nincsenek egyedül, ebben viszont segíteni kell a helyi lakosságot, időnként régi családi konfliktusokat elsimítva ennek érdekében.
A felzárkóztatásért végzett munkájuk során igyekeznek prémium termékekkel is megjelenni, „villogni” – említette meg Vecsei Miklós –, több helyen elsőként működtetnek közösségi naperőművet, telemedicinát. Fontos kéréssel fordult a jelenlévőkhöz: hogy jól segítsenek. Mint elmondta, olyanban kell a segítség, amit ők maguk nem tudnak megcsinálni; kisközösségek, családok kapcsolódhatnának a karitatív szervezetekhez, segíthetnének nekik jól segíteni.
A hátralévő időben a közönség soraiból érkeztek izgalmas kérdések, így szóba került például a magyarországi cigányok kettős identitása (cigány és magyar egyszerre), illetve az oktatásbeli lehetőségek: hogyan lehetne a jól segítést átadni a középiskolásoknak?
Zagyva Richárd is beszélt arról, hogy sokszor a felajánlók meghatározzák, hogy a szervezetnek mit kell elfogadnia; előfordul, hogy felajánlanak nekik egy fenyőfát, majd a végére kiderül, hogy a fát villanyvezetékek közül kellene kiszabadítaniuk. Viszont a diákok számára már beindítottak egy Karitász Junior kezdeményezést, ennek az érzékenyítés és a jól segíteni tanítás is a célja.
Boros Julianna pozitív példával csatlakozott a válaszhoz: egy évig online mentorálták budapesti középiskolások a telepi gyerekeket. Amely tárgyakból korrepetálták őket, azokban mérhetően javult a tanulmányi eredmény, a közös ügy inspirálóan hatott, mindkét félnek sokat adott ez az időszak.
Ehhez egy elkötelezett pedagógusra van szükség az adott iskolában – mutatott rá Vecsei Miklós, hozzátéve, nem is annyira a segítést kell a fókuszba állítani, hanem az együttműködést.
Végül érintették a hit és vallás szerepét is a társadalmi integrációban; a Máltai Szeretetszolgálat, csakúgy, mint a Katolikus Karitász, keresztény szervezet, nem fakultatív, hogy milyen értékeket képviselnek – magyarázta szervezet alelnöke. Azt nagyjából le lehet szögezni, hogy minden cigány ember hívő. A településeken, ahol jelen vannak, elsősorban a kisegyházak és a szekták erősek; az ökumené és a közös ünneplés a megfelelő út.
Fotó: Prófusz Ádám
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
