Nemrég írtam a középkor 3 fő szellemi kérdéséről. Volt azonban még egy, bár arra már az ókor végén választ adtak, viszont mégis folyamatosan felmerül, sőt manapság ismét megjelenik.
Ez a szabad akarat és az isteni mindentudás látszólagos ütközésének kérdése.
Hiszen ha Isten mindent tud, akkor ez magában foglalja a jövőt is, azaz tudja, hogy az egyén mit fog tenni. Ha pedig ez így van, akkor az egyén csak azt teheti, amit Isten előre tud, azaz a szabad akarat csak látszat.
Látszólag csak 2 megoldás van:
- Isten nem mindentudó, a jövőt ő se tudja – ez azonban ellentmond a keresztény eszmének, ez az álláspont egyszerűen nem lehetséges a kereszténység teljes elvetése nélkül,
- tényleg nincs szabad akarat – ez is ellentmond a keresztény eszmének, bár akadt olyan irányzat, mely ezt mégis elfogadta (a korai reformációban létezett ilyen elmélet, bár később elvetették ők is), viszont ez még abszurdabbnak hangzik, hiszen ezek szerint Isten csak egy bábjátékos, ráadásul igazságtalan bábjátékos: teremtményei vagy jót vagy rosszat tesznek, egyiket se saját akaratukból, Isten meg az előbbieket megdicséri, az utóbbiakat meg megbünteti – ezek szerint Isten valamiféle unatkozó kisgyerek, aki a játszótéren műanyag alakokat mozgat.
Az ókor végén megtalált keresztény megoldás, amit aztán máig hirdet a kereszténység szinte kivétel nélkül, hogy Isten a világon kívül van, nem hat rá se a tér, se az idő, így számára a múlt és a jövő azonos a jelennel. Szóval amolyan isteni módon tud mindent, azaz képes tudni az egyének szabad akaratának eredményét is. Ez a tudás pedig már nem befolyásolja a szabad akaratot, hiszen ha a szomszédom tudja, hogy minden nap kimegyek a lakásból reggelente – mert ez a szokásom -, az még nem jelenti azt, hogy holnap nem tudok másképp tenni, mint kimenni.
Persze ezt akár el is lehetne fogadni. A gond az, hogy általában – Istent kihagyva – is létezik a kérdés. A jellemző trükk: a “szabad akarat” szó tartalmával játszani. Van pl. olyan népszerű nézet, mely annyira szűken értelmezi a szabad akaratot, hogy az nem is lehetséges, lásd csak az a szabad akarat, ami nem függ semmi előző dolog hatásától, márpedig ez képtelenség, hiszen maga az ember döntési mechanizmusa is egy lánc, azaz minden függ valami előzőtől. (Legutoljára Pogátsától hallottam nagy lekesen tagadni a szabad akaratot ilyen alapon.)
A fő gond a szabad akarat tagadásával persze az erkölcs. Hiszen ha a cselekedet előre meghatározott, akkor nyilvánvalóan igazságtalan büntetni a rossz cselekedetet, hiszen elkövetője nem tehetett mást. Persze el lehet menni ebbe az irányba is, s el is mentek pl. egyes magyar liberálisok, akik szerint a társadalom a hibás mindenért, így maga az elkövető valójában áldozat. De ez a társadalom teljes összeomlásához vezetne, azaz mindig ki kell találni más érvet. Jellemzően az érv az szokott lenni, hogy a büntetés akkor se igazságtalan, ha a bűnös nem szabad akaratából cselekedett, mert a büntetés társadalmi, oktató hatása a lényeg.
Viszont mindent megold a legmodernebb magyarázat, mely XVI. századi, ez egyenesen arra mutat rá, hogy a kérdésfelvetés egyszerűen hibás. Az egész egy logikai paradoxon és nincs megoldása, mert eleve nem is lehet, amolyan “ha Isten mindenható, akkor miért nem képes négyoldalú háromszöget teremteni” típusú álkérdés.
Ez rámutat arra, amit már jeleztem: ha a szomszédom tudja, hogy holnap reggel kimegyek a lakásomból reggel, az nem jelenti azt, hogy kénytelen vagyok holnap reggel kimenni, s amikor kimegyek, azt szabadon teszem, bármiféle kapcsolat nélkül a szomszéd tudásával – nyilvánvalóan én nem is tudok az ő tudásáról, az sehogy se hat rám. S lám, ez még a szomszédra is igaz, aki nem mindentudó és mindenható lény, s nincs kívül a téren és időn.
Egyszerűen az emberi nyelv trükközik itt velünk. Nem képes a nyelv helyesen kifejezni ilyen ritka, a hétköznapi élettől távoli eseteket. Az emberi nyelv ugyanis ösztönösen oksági kapcsolatot alakít ki két egymás utáni esemény között, akkor is, ha nincs ilyen kapcsolat. Egyszerűen az emberi agy nem tesz különbséget az “X azt mondta Y-nak menjen el”/”Y elment” és “X tudta, hogy Y el fog menni”/”Y elment” között, pedig a kettő két egészen más típusú állítás: az előbbi ok/okozat, az utóbbi meg ugyannak az eseménynek a leírása kétféle módon – az utóbbi esetben pedig semmilyen ellentmondás eleve fel se merülhet.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
