Egy jól ismert idézettel kezdem: Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet. (George R. R. Martin). Valérie Perrin Másodvirágzás című vaskos regénye több életet is az olvasó elé tár, némelyek a főhős életpályájához tartozva kapnak helyet emberi kapcsolatokként, mások párhuzamosan haladnak egymás mellett.
Ki is a főhős? Egy árvaházban nevelkedett lány, Violette Toussaint, akit az anyja megszületése után otthagy a kórházban, végérvényesen lemond róla.
Ő pedig egész életében a szeretetre és elfogadásra vágyva ösztönösen azon igyekszik, hogy megkapja azokat.
A talpraesett fiatal nő először sorompókezelőként dolgozik, miközben az állam által kiutalt szolgálati házukat is gondosan rendben tartja, és természetesen szorgalmasan, sőt pedánsan vezeti a háztartást. A férje helyett is helytáll, hiszen a napi 24 órás munkára ketten kell lenniük, mert egy ember nem bírná ellátni. Ő bírja, mert kénytelen bírni. Férje csak motorozik és más nőknél keresi az élvezeteket. A saját fizetését a bankszámláján őrzi, ellátását a felesége állja. Amikor az ő sorompójukat is modernizálják, új állást kell keresniük. Violette meg is találja, egy kisváros temetőjének gondnokai lesznek Brancion-en-Chalonban, valahol Északkelet-Franciaországban.
Pontosabban ő maga lesz a gondnok, mert férje, aki a sorompót nem szerette, a temetőt kimondottan utálja.
Violette az önkormányzati lakás melletti kertet is gondozza, virágokat is nevel eladásra, hogy kiegészíthesse jövedelmét. Nem ijedt meg, amikor az elődje beavatásként elmondja neki, hogy nem is olyan könnyű foglalkozásra adta a fejét. Hogy sok mindent fog látni és hallani: kiborulást és utálkozást, megkönnyebbülést és nyomort, haragot és bűntudatot, bánatot és örömöt, és rengeteg megbánást.
„Aztán sétálok egyet a temetőmben. Éliane (a kutya) nem tágít mellőlem. Végigjárom mind a négy szárnyat, a babér-, a kecskerágó-, a cédrus- és a tiszafaligetben minden a legnagyobb rendben. A katicabogarak kezdik bontogatni a szárnyaikat.”
Mondhatnánk, mégiscsak idillikus a temetőgondnok élete. Violette sorsa azonban rendkívül megrázó.
Téved, aki azt hiszi, hogy a temetőben nyugvó halottak az okai a bajoknak. De nem árulom el, miért, csak jelzem, milyen kínokat él meg: „Egyfajta félkómában léteztem. A fejem tompa volt, mintha folyamatosan részeg lettem volna, holott egyetlen korty alkoholt sem fogyasztottam. A testem így védekezett a fájdalom ellen. …
Az életem olyan volt, mint egy lassított felvétel, mintha sűrű ködben tapogatóztam volna, akadozó, bizonytalan mozdulatokkal.”
A lelki gyötrődésnek súlyos okai vannak, s Violette csak erős jellemének köszönheti, hogy nem omlik teljesen össze. Ámbár rátermettsége sem mentheti meg attól, hogy megjárja a poklok poklát. Sok szenvedésen megy keresztül, sorsát nem kerülheti el. Közben folyik az élet, munkáját maradéktalanul ellátja, nem adja jelét a megélt sorscsapásoknak, környezete mit sem tud ezekről, kivéve néhány közeli barátját. Na, és az olvasót. Hiszen a szerző kellőképpen és mesterien avatja be az olvasóközönséget a bonyodalmak okaiba, folyamataiba és kibontakozásába.
Magyarul 2022-ben adta ki a budapesti Európa Könyvkiadó.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
