100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.
Tata, október 25, kedd
Éjjel bejött hálószobánkba egy fegyveres csoport, mely, miután lefegyverezte az Ostenburg-tiszteket, akadálytalanul behatolhatott hozzánk. Felgyújtották a villanyt és mikor Gyula, aki már előzőleg hallotta a nagy lármát, revolveréhez nyúlt és kérdezte, hogy mit akarnak, udvariasan válaszoltak: »Legyen nyugodt, Kegyelmes Úr, nem bántjuk, mi az Ostenburg-katonákat keressük.« Gyula akkor nem tudta, hogy kik ezek az éjjeli látogatók és csodálkozott, mikor körülbelül egy órára rá kopogtak az ajtónál és kívülről beszólt valaki: »Minden rendben van.« Még bosszankodott, hogy miért zavarják annyiszor és a sok álmatlan éjszaka után miért nem hagynak végre pihenni. Ez a pihenés csakugyan nem volt sem kiadós, sem hosszú. Öt órakor benyit Esterházy Ferenc, a házigazda, a hírrel, hogy Pestről utasítás jött Siménfalvynak, mely szerint Gyula, Rakovszky és Gratz fedezettel induljanak azonnal Fehérvárra, ahol katonai bíróság elé állítják őket. A legnagyobb sietséggel öltözünk és csomagolunk, azaz dobálom be a holmikat a kézitáskákba. Mária, aki már készen föl volt öltözve, segít nekem. Látom, hogy nagyon meg van ijedve és sok melegséggel gondoskodik rólunk. Töltött revolverünket és feljegyzéseimet ágyam alá hajítom és odasúgom Máriának: »Intézkedjél folölük!« A füstölgő reggeli már vár az ebédlőben. Tűnődöm, vájjon búcsúzhatunk-e a Felségektől, mert halljuk, hogy már fentvannak és a király nagyon tiltakozik az ellen, hogy tanácsadóit tőle elvigyék. Útra készen még sokáig kell várakoznunk, — odakint még éjjeli sötétség van, — de miután ez a várakozás nagyon elhúzódik és úgy látszik, újabb utasításokat várnak Pestről, bemegyünk a pipázóba és egyelőre kényelembe helyezkedünk. A háziak elmesélik az éjjeli eseményeket. A támadócsapat és az Ostenburg katonák másfél óra hosszáig püfölték egymást az udvaron. Előbb lefegyverezték az Ostenburgokat, de miután Siménfalvy csendőrökért telefonált, ebeknek és az akkoriban Gebhardt százados parancsnoksága alatt álló Ostenburg-testőröknek végre sikerült a támadókat kidobni. Abban az időben szólhattak be hozzánk, hogy minden rendben van. Az átható, lucskos hideg dacára Esterházy Franci hálóingben nézte a harcot és hiába szóltak reá, hogy öltözzék fel. Mária nagyon komikusan írta le a férjét, ahogy hálóingben és mindegyik kezében egy kézigránáttal ide-oda mászkált. Ők arra ébredtek fel, hogy hálószobájuk közelében, a falban lévő csigalépcsőn, zajt hallottak. Franci kiment és a felső lépcsőfokon állva, az érkező fegyveres embereket letaszította, úgy hogy egyik közülök a lépcső alá gurult. »Hol van a Karcsi?« kérdéssel jöttek fel, mire Franci azt felelte, hogy ő nem tudja, ki az. Máig sem derítették fol, hogy ez a banda tulajdonképp miért jött, fel akarta-e koncolni a királyt, vagy pedig magával hurcolni. A király már fogságban volt, tehát nem volt szükség újabb erőszakra. Mialatt mi a pipázóban ezeket megtárgyaljuk, a felségek a mellékszobában misét hallgatnak és vigyáznunk kell, hogy beszélgetésünk ne hallatsszék át. Látva, hogy az idő múlik és nem jön újabb intézkedés, — már második reggelit is kaptunk, — megkérem Esterházy Tomit, a viceháziurat, szállítson az állomásra, hogy személyesen érdeklődhessek a király vonatából eltűnt szőrméim után. Felszállok Tomival — aki el akar kísérni — Esterházy Anti autójára és készülünk kihajtani a várudvar erősen őrzött kapuján, de kemény »Állj« kiáltásokkal feltartóztatnak a szuronyos katonák. Egy tiszt durva hangon ránk ordít: »Hová akarnak menni?! Ez nem megy csak így!« Erre elmondom, hogy elveszett rókaboámat és bundatakarómat akarom felkajtatni. Fontoskodóan összesúgnak, Tomit leszállítják az autóról és helyébe egy szuronyos katonát ültetnek be.
Az állomás csakúgy, mint tegnap, tömve van katonasággal. Felkerestem Gombos ezredest és az állomásfőnököt és tárgyalok velük, de eredménytelenül. Mire visszajövök, még mindig nem hallatszik semmi a Fehérvárra való utazásunkról. Van tehát időm az ágy alatt levő holmikat onnan előszedni és Francinak őrizet végett átadni. Lejön Boroviczény és elmondja, hogy őfelsége mennyire küzd politikusai eltávolítása ellen. Kijelentette, hogy ha elválasztják őt tanácsadóitól, akkor ő is letartóztatottnak tekinti magát, mint ahogy tényleg az is, de megköveteli, hogy ezt nyíltan jelentsék ki. Tatát többé el nem hagyja és csakis az erőszaknak enged. Meséli Boroviczény, hogy jelen volt, mikor Siménfalvyra a király a legnagyobb felindulásban rákiáltott: »Ön nekem tett esküt! Az én Lipótrendemet viseli! Tessék, fogjon el! Itt a kardom!« És odanyújtotta neki a kardját. Siménfalvy halálsápadtan fejéhez kapott. Visszautasító mozdulattal kitántorgott a szobából, kint a falnak dőlve reszketett. Minthogy a kastélyi telefonvezetékeket elvágták, Siménfalvynak mindig az állomásra kellett kimennie, hogy Pesttel beszélhessen és ez természetesen minden alkalommal sok időt vett igénybe. Egy órakor reggeli volt a nagy ebédlőben. Én a király és Franci között ültem úgy, mint előző este. Franci később elmondta nekem, hogy ameddig él, emlékében lesz ez a reggeli. Egész idő alatt rémlátomásai voltak. Látta maga előtt, amint a felelőtlen csapatok a házba bérontanak és felkoncolják őfelségéiket. Annyira bántották ezek a rémlátomások, hogy érezte, hogy az étel sehogy sem akar lecsúszni a torkán. Reggeli után még sokáig ültünk a felségekkel a pipázóban és sok érdekes beszélgetés folyt. Hirtelen zajosan kinyílik az ajtó és betoppan Esterházy Lulu sápadtan, kimerülve. Ostenburg, amikor kiszállt a vonatból, a király külön parancsára nem jött be a tatai kastélyba, de egy uradalmi vadászházba ment, ahova elkísértek Lulu és fivére. Most felfedezték őket, Ostenburgot letartóztatták és Pestre hurcolták. Végbúcsúként azt üzeni Őfelségének, hogy büszkén és boldogan fog érette meghalni. Jelenleg — mondja Lulu — ő is le van tartóztatva, pedig okvetlenül kell, hogy szabadlábra helyezzék, mert Pesten minden követ meg fog mozdítani a fogoly érdekében. A királynő kérdezi, hogy miért lett ő is letartóztatva. »Mint őfelsége udvarhölgye«, vágja ki büszkén Lulu, aki nem engedi magát könnyen zavarba hozni. De nem maradhat itt, — erősiti újból, — okvetlenül Pestre kell mennie. Ha fogvatartják, akkor kötélhágcsón fog leereszkedni az ablakból. (Bolond leány! mintha ezzel célt érne, hisz az egész kertet körülzárták és a kapukat is őrzik.) Fivére megnyugtatja azzal, hogy ő majd elintézi az ügyet.
Kimegy és pár perc múlva azzal jön vissza, hogy a dolog rendben van. »Szabad vagy, én vagyok helyetted elfogva.« Aztán hosszasan magyarázza a királynénak, hogy őt valósággal nem lehet elfogni, csupán névleg. Már ötször volt fogoly és mindig kiszabadította magát a legkülönbözőbb módokon. Most is majd talál módot rá, őt ne féltse senki. És ezt olyan furcsa kitételekkel magyarázza, hogy alig bírom a nevetést elfojtani. Még ilyen nagy és komoly momentumok sem mentesek a komikumtól. De sorsunk még mindig eldöntetlen. Mivel azt kezdem hinni, hogy ma már nem visznek el, hozzáfogok a kipakoláshoz; Gyula ezalatt pihen kissé az ágyán. Teaidőben megjön Pestről Pedlow kapitány, amerikai vöröskereszt-megbízott és magával hozza Fiáth Máriát, Károlyi Györgyöt és Miss Thomsont, egy fiatal amerikai újságírónőt. A felségek nem jönnek le, hanem felkéretik Pedlow-t. Esterházy Lulu megörül az alkalomnak és kori az amerikait, vigye el Pestre. A király is nyugtalan Ostenburg sorsa felett és megbízza Pedlow-t, kérje meg a missziókat, hogy járjanak el érdekében.
Miután a vendégek Luluval együtt elmentek, még sok ideoda beszélgetés folyik Pesttel. A király továbbra is energikusan protestál a szétválasztás ellen. Megmarad azon álláspontján, hogy el nem mozdul Tatáról és hogy inkább alkalmazzanak rajta erőszakot. Pesten, ahol úgylátszik már túlságosan beleőrültek a cesaromániába, azt határozták el: legyen hát erőszak, de erre Siménfalvy még sem mer vállalkozni. Bejelenti, hogy leteszi a sarzsiját, keressenek mást. Sok idő múlik, míg Pest újra jelentkezik. Csakugyan kerestek mást, de nem találtak. A hóhérmunkára nem vállalkozott senki. Most tehát mérséklik a nagy hangot és kezdenek alkudozni. Őfelségéiket Tihanyba fogják szállítani. Először Gratznak engedik meg, hogy elkísérhesse őket, de miután a király ebbe semmi áron sem akar belenyugodni, új ide-oda üzengetés után végre hozzájárulnak, hogy a többi is mehessen, de hozzáteszik, hogy ez nem jelenti azt, hogy a tanácsadók elkerülik a büntetésüket. Gyula és Rakovszky erre megkeresték Siménfalvyt és kérték, jelentse be Pestre, hogy eszükágában sincs megkerülni a bíróságot és — nehogy tévedésben legyenek az ő intencióik felett — Gyula kijelentette, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, sőt megköveteli azt, mert nincs semmi titkolni valója. Ők csak azért akarnak a király mellett maradni, mert érzik, hogy ilyen nehéz időkben esetleg szolgálatára lehetnek. Rakovszky a maga részéről is megerősíti ezt és még azt is hozzáteszi, hogy a rendes polgári bíróságot követeli. Kimenet szemrehányást tesz Gyulának, hogy ezt miért nem hangsúlyozta, miért mondta, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, hisz ők magukra nézve nom fogadhatják el sem a katonai, sem a rögtönítélő bíróságot. Az új pesti rendelet arról is szól, hogy készüljenek valamikor hajnalban az elutazáshoz, de az urak közeli hozzátartozói nem mehetnek velük. Ezzel, úgylátszik, egyenesen rám céloztak, nem lévén egyikünknek sem Gyulán kívül »hozzátartozója«. Azaz igaz, Boroviczényné! Miatta aztán újabb pour-parlek indulnak meg Pesttel. Valódi szenvedés tanúja lenni a sok megaláztatásnak, melyet a királlyal elszenvedtetnek. A folytonos visszautasítások, brutális válaszok, a parancsosztogatások, — ezt engedik, ezt nem, éhez hozzájárulnak, éhez nem, — alig merek az arcukba nézni, valahányszor ilyen megszégyenítő ukáz érkezik. Lázong bennem a magyarságom, nemzetem hagyományos királyhűsége és az az osztályöntudat, amely származásban, nevelésben, sok ma mindenható tényezővel vérazonosságban összekapcsol.
A királyné bámulatos. Nem hallottam tőle egész idő alatt egy keményebb elitélő szót, amikor oly jóleső, oly emberi ily módon könnyíteni magán. Nincs sem elkeseredve, sem csüggedést nem látok benne. Ő mindig önérzetes, bátor bizalmat tud önteni mindenkibe, csak a szemei tágulnak és a szokottnál fényesebbek, amikor már elviselhetlenné válik a velük szemben tanúsított nyers kíméletlenség. Milyen erőforrás a vallás, amely ilyen óriási önfegyelemre és önuralomra képesít!! A folyosón, amelyen a felségek járnak, ha étkezni jönnek, fegyveres őrizet van felállítva. Amikor melegebb idő volt, az őrök kint álltak a kapu előtt, most, hogy hideg van, a folyosón tolonganak. A királyt bántja, hogy előttük kell elmenniök és kéri, hogy arra az időre küldessenek el a folyosóról. Franci szorgoskodik, hogy ez megtörténjék és hogy be is legyen tartva. Egyáltalában gondos, figyelmes háziúr. Utána jár mindennek. Máriának is házigondjai vannak. Az egyik szalont a király dolgozószobájának rendezi be. A kastélyban és a melléképületben a legutolsó zug is lakva van. Az Ostenburg-tisztek kanapékon, de még a puszta földön is alusznak. Ebéd alatt sok szó esett arról, hogy a felségeknek milyen kényelmetlen és primitív elhelyezésük lesz a papoknál és mennyire izolálva lesznek a félszigeten. Franci és Mária ajánlkoznak, hogy elkísérik a felségeket és megbíznák Siménfalvyt, hogy e kérdést intézze el Pesttel Boroviczény Ágnes felfolyamodásával együtt. Kérésüket azzal indokolják, hogy nem politizálnak, hogy nem volt közük a történtekhez. Ágnes pedig, mint a királyné közeli rokona (anyja egy Löwenstein hercegné, a királyné első cousineja) kéri, hogy maradhasson mellette. Ezt végre megengedik és azt is, hogy Máriáék elkísérhessék Tihanyba. Csak velem szemben maradnak hajthatatlanok.
Ebéd után újra a kis kanapén ülünk a kandalló előtt és a királyné újra, mint tegnap, majdnem szünet nélkül beszél. Mintha távolból jönne a hangja, oly lágy. Én nézem az ajkát és hallgatom, mily szépen fűzi egymáshoz a szavait. De kevés megy át az öntudatomba abból, amit mond. A sok éjjelezéstől testileg és lelkileg le vagyok rongyolódva. Az idegeim csak félig vannak beszámítható állapotban. Már csupán az elválás rémét realizálom, csak ez a fájdalom tart ébren. Önkéntelenül gondolnom kell Tormay Cecilre, amikor írja: »a rettentő omlás robaja elnyeli az egyéni végzetek kis jajszavát«. Igaz! — mily kicsiny ez a jajszó azok számára, akiket nem érint, de mégis mily nagy ott, ahol az elevenre tapint, parce qu’ il ni a rien de petit pour le coeur — tanították nekem gyermekkoromban. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna, a királyné megértette, — mert a szívével hall, — és biztat melegen, meggyőzően. »Nem történhet baja! Neki olyan neve, olyan állása van mindenütt. A külföldön is alig van hely, ahol ne ismernék nevét, ahol ne hallottak volna róla. Nem! Nem! Nyugodt lehet, nem érheti baj.« De amennyire meghat ez a bátorítás, ez a vigasz, annyira meg is ijeszt. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy baj történhetnék. Hisz ügye oly tisztán áll. Csupán az fáj, hogy elválasztanak, hogy nem maradhatunk együtt.. . De most hirtelen másképpen kezdek látni.
A Fehérvárra való autóút megakadályozása egyesegyedül a király érdeme. Ha nem lépett volna föl olyan eréllyel, hogy még a kardját is kész volt átadni, elhurcolták volna és senki sem vállalt volna felelősséget arra nézve, hogy útközben mi történik. Ez volt első percben Rakovszky benyomása is, aki a legrosszabbra is el volt készülve és Gyulának ismételten mondta, hogy »Sohasem érkezünk meg Fehérvárig!« úgylátszik a király is ilyesfélére gondolt, azért lépett fel olyan keményen és elszántan. Korábban mentünk szét, hisz újra csak rövid éjszakára van kilátás. Előbb még beírjuk nevünket mindnyájan a vendégkönyvbe. A király két sorban legkevesebb húsz K-t ír le, mielőtt a Károly nevet leírná. — A tollak Franci asztalán mind rosszak, keveset használhatják őket. A felségektől nem búcsúzom, mert velük együtt fel akarok kelni hajnalban. Hogy aztán mi lesz velem, még nincs eldöntve.
Forrás:monarchista.blogspot.com
Tovább a cikkre »
