Az egykor szebb napokat látott és mostanra megszűnt rárósmúlyadi futballcsapat történetét dolgozta fel M. Nagy László fotóművész, aki éveken át maga is aktív részese volt a helyi sportéletnek. A javarészt visszaemlékezéseken alapuló leírás kiváló korrajznak és helyenként szépirodalmi műnek is beillik.
Rárósmúlyad a Balassagyarmati-medence legkeletibb részén, a Nógrádszentpéteri-dombság déli lábánál, az Ipoly jobb partján, a Sztregovai-patak völgyének szűk bejáratánál fekszik.
Az impériumváltások a labdarúgásban is visszatükröződnek, mivel az aktuális ellenfelek többnyire mindig az adott járás alacsonyabb szintű bajnokságaiból érkeztek.
A kezdetekről így ír a község krónikája: „Községünkben csaknem egyedüli sportág a futball. A legelső érdeklődés e sport iránt 1932-ben nyilvánult meg, amikor
az itteni fürdő vezetőjének Serfőző nevű rokona indítványára Vámos László Maliker, Bagi József, Jekkel József szorgalmazása folytán megalakult a futballcsapat.
Abban az időben Bussán, Galábocson, Kovácsiban, Petőn, Kelecsényben, Tőrincsen és Vilkén volt a csapatunk mérkőzésen. Később lanyhult a lendület és a rajongás.”
A bécsi döntés után a kisközség visszakerült Magyarországhoz, és a futball az új helyzetben is életre kelt, ezúttal már magyarországi csapatokkal is megmérkőzhettek a múlyadiak.
Idősek elmondásából tudni, hogy Litkén Nagy Imre Csaba orra egy vétlen fejpárbaj során eltörött, aminek látható nyoma maradt.
A második világháború után egy merőben új világ kezdődött. A városokban sorra épültek a gyárak, ugyanakkor a falvainkban a szövetkezetesítés, a közös gazdálkodás teljesen megváltoztatta az életet, az ősidők óta kialakult paraszti kultúrát és életvitelt.
Az ötvenes évek elejére némileg stabilizálódott a helyzet, s ezzel párhuzamosan a kultúra és a sport is szerves részévé vált a falusi életnek. Akkoriban sorra tömörültek a futballcsapatok is a SOKOL szervezetbe.
– Azt a felkérést kaptam, hogy írjam meg az egyesület történetét. Nemes, szép feladat, csak az a baj, hogy az akkori játékosok ma már az égi mezőkön kergetik a bőrt. Szinte semmi elérhető dokumentum nincs, olyan is alig akad, aki még emlékszik valamire. Hetvennyolc évemmel magam is szereplőként, az emlékezetemre támaszkodva, az élményeim alapján vetettem papírra a történteket. Pozsonytól Kassáig felsorolhatatlan számú személyt, intézményt kerestem fel a manapság oly közkedvelt virtuális eszközökkel. Szerencsére akadt néhány segítőm – mondja M. Nagy László a Rárósmúlyadról származó, jelenleg egy másik Ipoly menti településen, Helembán élő nyugdíjas fotóriporter.
„A csaknem hét évtizeddel ezelőtt történteket halvány gyerekkori emlékein keresztül idézi fel.
A falusi legelőn, fél kilométerre az utolsó háztól, a kőhídnál volt a focipálya. Az emberek körbeállták a játékteret, vagy a tribün szerepét nagyszerűen betöltő domboldalról nézték a mérkőzést.
Nekünk, gyerekeknek az volt a dolgunk, hogy kiszedjük a labdát a patakból, ami gyakran előfordult. A nagy érdeklődést követően később a templommal szemben épült új focipálya. Serke Ferenc plébános úr a játszótéren legeltette egyetlen tehénkéjét. A vasárnap délutáni litániát rugalmasan a mérkőzés kezdéséhez igazította. Így a templomból kijövő hívők egyenesen a nézőtérre mentek. Ott volt a falu apraja-nagyja” – írja M. Nagy László.
Laci bácsitól tudjuk meg, milyen
nagy várakozás előzte meg például a kékkőiek múlyadi vendégszereplését. Az akkori városi székhely csapata a mindössze háromszázötven lakosú múlyadiakkal csapott össze. Igazi presztízsmérkőzésnek számítana ez ma is,
olyannak, amiből kevés adódik egy kis falu életében. Érthető tehát, hogy nagy volt a feszültség és a győzni akarás, ami a pályán is visszaköszönt. A bíró egy vitatott helyzetben gólt ítélt a hazaiaknak, de a vendégek úgy látták, hogy nem volt gól. Ezt követően eldurvult a játék, később akkora vita kerekedett, hogy a játékosok összeverekedtek a pályán, majd a nézők is összekaptak.
– A tömegből ki-ki szabadult egy-egy sárga-kék szerelésben játszó kékkői játékos, és Bussa irányában menekült a kenderföldeken, a kásahegyen, krumplin, kukoricán keresztül. Elindult a Praga kisbusz, nyitott ajtóval haladt lassan az úton, hogy a játékosok fel tudjanak ugrálni. Mi, gyerekek meg a felnőttek is futottunk a busz után. Valaki kiáltott: vigyázzatok!, és egy jókora követ dobott az autóbusz hátsó ablakába, betörve azt. Szimbolikusan pontot téve ezzel a múlyadi versenyszerű futballtörténet végére. A csapatot kizárták a bajnokságból. Vámos Etelkától tudom, hogy másnap őket, akkori kislányokat is faggatta a rendőrség – meséli a regényszerű történetet M. Nagy László.
Később még néhány évig újjáéledt a foci. Az ’50-es, ’60-as évek fordulóján főként kupameccseken vitézkedő csapat oszlopos tagja volt maga M. Nagy László is,
aki a kamaszként elszenvedett komplikált, zúzódásos lábtörés ellenére sem hagyta abba a sportot és a labda kergetését. Sőt később középtávfutóként a csehszlovák másodosztályú atlétikai bajnokságban is szerepelt, majd biatlonban országos bronzéremig jutott és a szlovákiai bajnokságban három aranyérmet gyűjtött be.
Kedvcsinálónak álljon itt most ennyi.
A magyarul és szlovák fordításban is megjelenő visszaemlékezésben azonban olvashatunk még arról is, hogyan jutottak el a múlyadi focisták az Arany-csapat 1952-es prágai meccsére, vagy az Ipoly jegén korcsolyázni tanuló hokisták hogyan vendégszerepeltek Zsolnán,
akárcsak a szintén múlyadi gyökerekkel rendelkező Jekkel játékvezető-dinasztiáról, M. Nagy László későbbi sport- és fotóriporteri karrierjéről, de némi ízelítőt kapunk a szlovákiai magyar újságírócsapat mérkőzéseiből is.
Megjelent a Magyar7 2021/14. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
