Június 7-én és 8-án tartják meg a vatikáni szinódusi teremben a rendkívüli konzisztóriumot, a bíborosi testület közös tanácskozását a Szentatyával. A közös munka elején Timothy Radcliffe OP bíboros mondott elmélkedést, miként a püspöki szinódus legutóbbi ülésszakán is.
Az alábbiakban Radcliffe bíboros elmélkedésének fordítását közöljük. Később XIV. Leó pápa január 7-i nyitó-, illetve záróbeszédét, a január 8-i, reggeli homíliáját és esti záróbeszédét is közzétesszük.
Szent Márk evangéliumából (Mk 6,45–52)
„Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget.
Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek.
Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: »Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.«
Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.”
* * *
Azért gyűltünk össze erre a konzisztóriumra, hogy segítsük a Szentatyát az egyetemes Egyháznak nyújtott szolgálatának gyakorlásában. De miként tudjuk ezt megtenni? Holnap Leó pápa a napi evangéliumról fog elmélkedni: ez az ötezer ember kenyérrel és hallal való jóllakatásáról szól Márk evangéliuma szerint. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ezt követő szakasz – Jézus vízen járása – támpontot nyújthat számunkra feladatunk megértéséhez.
Jézus megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak be a bárkába, és menjenek előre. Péternek nem egyedül kell megbirkóznia a viharral.
Nem maradhatunk a parton, nem mondhatjuk azt: „Én ma nem hajózom ki”, vagy: „Inkább egy másik bárkát választok.” Jézus egyedül van a hegyen, de Pétert nem szabad magára hagyni.
Szent János azt írja: „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes lesz bennünk” [1Jn 4,12b]. Ha Péter bárkája veszekedő tanítványokkal van tele, akkor nem leszünk hasznára a Szentatyának. Ha viszont békében és szeretetben élünk egymással, még akkor is, ha nem értünk egyet, Isten ténylegesen jelen lesz, még akkor is, ha látszólag távol van.
A vihar tombolásakor Jézus távol, a hegyen van, mégis az evangélium azt mondja: „Látta, mennyire küszködnek az evezéssel.” Tekintete mindvégig rajtuk nyugszik. Mintha meg akarná engedni, hogy megtapasztalják látszólagos távollétét. Nem sieti el a dolgot. Vár, amíg szinte kimerülnek. A távollétnek ez a megtapasztalása olyan bensőséges kapcsolatra készíti fel őket, amilyet soha nem tudtak volna elképzelni. Ezután beszáll hozzájuk a bárkába.
Ezért nem kell félnünk. Mi is rettenetes viharok idejét éljük: a fokozódó erőszakét, a késes bűncselekményektől a háborúkig. A gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre mélyül. A legutóbbi világháború után kialakult világrend összeomlóban van. Még nem tudjuk, milyen következményekkel jár a mesterséges intelligencia. Ha még nem vagyunk nyugtalanok, volna rá okunk.
Magát az Egyházat is viharok rázzák meg: a szexuális visszaélések és az ideológiai megosztottság. Az Úr azt parancsolja nekünk, hogy hajózzunk ki ezekbe a viharokba, hogy őszintén és bátran nézzünk szembe velük, ne pedig félénken a parton várakozzunk. Ha ezt tesszük ezen a konzisztóriumon, látni fogjuk, hogy felénk jön. Ha azonban a parton rejtőzködünk, nem fogunk találkozni vele.
Márk egy különös részletet is közöl: „El akarta kerülni őket.” Az „elkerül, elmegy mellette” görög szó [παρέρχομαι] a halállal kapcsolatos, ahogyan az angolban is, amikor valakiről azt mondjuk, hogy „elment, eltávozott”. A nagyhét mintázata rajzolódik ki előttünk: közös étkezés – ötezer ember jóllakatása, majd Jézus távolléte és váratlan megjelenése. A Galileai-tavon a tanítványok már előre átélik az Úr halálának és feltámadásának tapasztalatát. Ez a minta ismétlődik meg a négyezer ember jóllakatása után is.
Az Evangelii gaudium apostoli buzdításban azt olvassuk, hogy a keresztény életet az emlékezet és Isten kimeríthetetlen újdonsága tartja fenn [vö. EG 11–13]. Ágoston azt mondja, hogy Isten mindig fiatalabb nálunk!
A konzisztóriumon némelyek közülünk a hagyomány őrizőiként az emlékezetért szállnak síkra, mások inkább Isten meglepő újdonságának örülnek, ámde az emlékezet és az újdonság elválaszthatatlanok a keresztény élet dinamikájában. Megbeszéléseink akkor telnek majd meg élettel, ha valamennyien egyszerre tudunk az Úr nagy tetteinek emlékezetében gyökeret vertek lenni, és nyitottak maradni az ő örök, mindig megújuló frissességére. A kettő között nincs versengés.
A tanítványok „egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt”. A Bibliában a szív mindenekelőtt a gondolkodás és az értelem helye, nem elsősorban az érzelmeké, melyeket inkább a belső részekhez, a zsigerekhez kapcsolták. Amint egyik rendtársam megjegyezte: a Bibliában minden ötven centiméterrel lejjebb történik.
A tanítványok ötezer embert jóllakattak, mégis a számolás régi logikájában maradtak. Mindössze öt kenyeret és néhány halat tudtak adni. Fel kellett fedezniük, hogy
A világ és az Egyház nagy kihívásai előtt mi magunk is úgy érezhetjük, hogy kevés az, amit adni tudunk. Mit tudunk mondani vagy tenni, ami valóban változást hozhat? Isten kegyelmével azonban a mi kevesünk is több mint elegendő lesz. Ne keményítsük meg hát a szívünket, hanem nyissuk meg Isten kiszámíthatatlan ajándékai előtt, aki mérték nélkül adja kegyelmét, ha kinyitjuk kezünket és fülünket feléje és egymás felé!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
