Új év, új kezdetek. Új emlékezések. Most éppen Petőfi Sándor van soron, akire minden év elején emlékezünk. De csak azért emlékezzünk rá, hogy őt is kipipáljuk, vagy értelmesebb célja is van a reá gondolásnak?
Bevillan egy ifjúkori emlék. Valamikor a nyolcvanas években László barátommal caplattunk át a hídon „szlovák Komáromból” „magyar Komáromba”, hogy vonatra szálljunk Budapest felé. Egyszer csak se szó, se beszéd, László a híd közepén nekem szegezi a kérdést:
Szerinted nagy költő volt Petőfi? Mintha ménkű csapott volna belém, azt hittem, menten leszakad a híd alattunk. Hogy lehet ilyet kérdezni?
A 2022/23-as évet Petőfi-emlékévvé nyilvánították. Most majd újra elősündörögnek a Barguzin-hívők, akik cáfolhatatlanul tudni vélik, hogy a költőt a ruszkik hurcolták el Segesvárról, és valahol Szibériában raboskodott, ott is halt meg (ágyban, párnák közt). Talán meg is nősült, de az biztos, hogy oroszul írt verseket, mert valaki talált valami verseket, amelyek alá a Petrovics név volt odakanyarítva. Ők a mítoszrombolók. Velük szemben felvonulnak a mindent relativizáló tudorok, a „szakma” nehéztüzérsége, amely azt állítja, hogy Petőfi avítt, divatjamúlt, s hozzá is közelít a Tompáról megfogalmazott lesújtó kritikusi vélemény: unalmas. Hisz annyi alkotót próbáltak már kiebrudalni a magyar irodalomból a féltehetségű, magukat vendégszövegekben újjászülő tökmagjankók, akik kritikusnak is széllel béleltek voltak. Ők a költészetrombolók. A kultúra hóhérai.
Ott térdel a kukoricásban a költő, a huszonhatéves suhanc, a lángelme. Farkasszemet néz a halállal. Élete és műve ebben a tragikus pillanatban tetőzik. Amikor még tétje volt az életnek, a kollektív énnek, a nemzetnek és a szabadságnak.
Mai alteregója, bizonyos Sz. P. nevű „irodalmár” is térdepel. Szó szerint idézem: „Két kézzel mertem ki a szart az eldugult csatornából. A gumikesztyűm kiszakadt, éreztem, ahogy a jéghideg, barna lé vékony erekben szivárog be alá. (…) Lassan körbevett a szar, ónos eső kopogott a tetőn. (…) Térdeltem a betonon, miközben már a pulóverem ujjába csorgott a szarlé és a hátamra vékony jégpáncélt növesztett a jeges eső. Soha biztosabban nem tudtam, hogy a helyemen vagyok, hogy a rám már az idők kezdetén kiszabott feladatot végzem el, amelyre más válaszom, mint a hála, igazán nem lehet.”
Ezt írja az olvasó csodálatára áhítozó tollnok egy teli oldalon a szövegben, amit versnek nevez. Az olvasó persze nem hülye, maradnak hát a haverok. És a kiválasztottak közönsége ájultan bólogat hozzá, boncolgatja a „remekművet”, és zsolozsmázza, mekkora zseni ez az Sz. P., hogy ezt leírta. Hogy ezt végre leírta valaki, mert enélkül a magyar literatúra haloványan pislákoló gyertyája végleg ellobbanna, és a legmélyebb sötétség borulna ránk. Tetszik tudni, olyan turánias.
De hát úgy kell nekem! Miért kell arra fecsérelnem az időt, hogy a közösségromboló közösségi oldal mocsárbűzös ingoványába tévedek? Elment a józan eszem? Mentségemre szolgáljon, valami mást kerestem. Ez meg szembejött.
Mert manapság minden és mindenki szembejön, a legótvarasabb, legtehetségtelenebb kókler is, akiről egyszer valaki azt mondta, hogy író.
Ezt a pasast egyenes adásban tolják fel a Parnasszusra az „arra érdemesek”. Az a maroknyi csapat, amely azt hiszi, a polgár- és akármipukkasztás nem ért véget száz évvel ezelőtt. Hogy ez példa és mérce lehet még ma is.
Akkor már százszor inkább a kukoricásban rohanni. Hagyni, hogy az ember arcát kaszabolja a kukoricaszár és a szárazon csörgő levél lándzsa-éle. Hogy ujjunk begyéből vér serkenjen ki, mikor téged tapogatunk, s a véráztatta, lópata szabdalta édes hazám földje fogadjon fiának, és a síromat népek állják körül…
Egyébként meg a magyar irodalom nyolcvan százalékát valóban ki kéne borítani a kukába. Mert lehet, hogy a sok semmi és a rengeteg majdnem semmi közül kitűnik a valami, mert bár a por siet, a kő ráér, a kőhöz kell a por is.
A kiváláshoz kell az elvegyülés. Ám ha az ember fekáliában gázol, az a költészet halála.
(Sz. P. pedig lehet, hogy nagyon eredetinek képzeli magát, de az életről szart se tud. Térdelve fekáliát lapátolni két kézzel ugyanis nem lehet. Az egyikkel támaszkodni kell, különben orra bukik az ember, fejjel bele a lefolyóba. Ahová egyébként is való az ilyen szöveg.)
Petőfi Sándor szerencsére halhatatlan. A szabadság és a szerelem elmúlhatatlan. Petőfi zsenijét hiába kérdőjelezik meg, lepereg róla minden spekuláció és rosszindulat, mint falról a megszáradt légypiszok.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/1. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
