Petőfi örökösének lenni – vagy nem lenni

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon. Szeretnék elmesélni egy rövid történetet. Hangsúlyozom: bár történelmi tényeket válogatok össze, mindezt önkényesen és elnagyoltan teszem. Ez csak egy lehetséges történet – és hát ez a jó benne. Mindenkinek lehet egy története.

Az én történetem már eleve úgy kezdődik, mintha az egzakt történelmi tudás ellen beszélnénk. Ezelőtt kétszáz évvel megszületik Petőfi Sándor. Valamikor 1822 végén, 1823 elején, pontosan senki sem tudja. Nagyjából háromhetes lehet a kis Sándor, valamint kétnapos csecsemő Madách Imre, amikor Kölcsey 1823. január 22-én letisztázza a Himnusz kéziratát. Ekkortájt vált szerkezetet a formálódó magyar irodalom. Kazinczy ugyan Széphalmot irodalmi központtá levelezte össze, de Kisfaludy Károly 1822-ben megalapította az Aurora szépirodalmi közlönyt, és többek között ezzel áthúzta az irodalmi centrumot Pestre. A Hymnus is az Aurorában jelenik meg először 1829-ben, akkor még a „A magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül.

1830-ban az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe a Magyar Tudományos Akadémia első fokozatú taggá választotta Vörösmarty Mihályt. 1831-ben kitör Magyarországon az első nagy kolerajárvány, vagyis mai szóhasználatunk szerint az első olyan pandémia, amiből messzemenő következtetéseket vonnak le a kor nagyjai. Ez viszi el egyébként Kölcsey jóbarátját, nagy elődjét, Kazinczy Ferencet is.

Kölcseyt 1832-ben országgyűlési követté választják. Mércét ád, beszédei példaértékűek, tőle tanulja a szónoklatot Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Eötvös József is.

Ugyancsak ebben az évben Széchenyi István megalapítja a Hídegyletet, aminek célja, hogy Buda és Pest között híd épülhessen, miközben az 1832–36-os országgyűlés megajánl egy összeget arra, hogy az 1802-ben Széchényi Ferenc által megalapított Nemzeti Múzeumnak új, önálló épülete legyen.

1836-ban ugyancsak az Aurorában jelenik meg Vörösmarty Szózata. 1837-ben elkezdik építeni a Nemzeti Múzeumot. Ebben az évben történt az is egyébként, hogy Petrovics István szíjjal elverte kamaszfiát, Sándort, mert költőnk a színészettel kacérkodott, beállt Balog István társulatába. 1838-ban váratlanul meghal Kölcsey. 1839-ben nekilátnak a Lánchídnak.

Időspórolás okán ugrunk egy keveset az időben. 1843-ban Egressy Béni megzenésíti a Szózatot. Ugyanebben az évben dőlhet el Petőfi sorsa is. Július 1-jén érkezik Pestre, szokása szerint szerelmes lesz, majd megkapja első nagyobb irodalmi munkáját is: Charles de Bernard A negyven éves hölgy című francia kisregényét magyarítja németből, majd George James Robin Hood című regényét kell lefordítania angolból magyarra. Ekkor még billeg költőnk sorsa, a színészetről nem tesz le, Erdélybe készül, de csak a Partiumba jut el. Megbetegszik, Debrecenben gyógyul.

1844-ben Erkel Ferenc zenéje nyer a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázaton. Az elbíráló bizottság tagja Vörösmarty Mihály is, aki ugyanebben az évben beajánlja Petőfi Sándort a Nemzeti Kör tagjainak, gyakorlatilag bevezeti őt a magyar elit és irodalmi élet köreibe. Sándorunk tehát 1844-ben érkezik meg végleg a fővárosba a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként és márkaarcaként, Vahot Imre a szó mai értelmében menedzseli, alakítja az imázsát.

Ebben az évben jelenik meg A helység kalapácsa, a Versek 1842–1844. Ez a kötet 109 verset tartalmaz, a példányszáma ezer, ebből az idők folyamán körülbelül 700 fogy el, amiért a szerző saccperkábé 251-350 pengőforint (625-875 váltóforint) jövedelemre tesz szert részletekben (a fordításaival összesen 500 pengőforintot keresett). Év végére megírja a János vitézt is. 1845-ben írja a „Költő lenni vagy nem lenni” című versét. Mondhatjuk: elvégeztetett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az előbbiekben elmesélt történet bő két évtized történéseinek nagyon kis részét villantja fel számunkra. A következő öt évről reggelig tudnánk értekezni. Ettől most engedelmükkel eltekintenék, egy töredékéről az új állandó Petőfi-kiállításunkban képet kaphatnak. Ami miatt fontosnak tartottam ezt a felvezetést: valami elképesztő, felemelő vitalitás és tetterő jellemzi azt az emberöltőnyi időt, ami Petőfi Sándornak adatott. Olyan értelmezést is hallottam, hogy a teremtő nekibuzdulás tulajdonképpeni kiváltó oka az 1831-es pandémia lehetett. Akkor döbbenhettek rá többen arra, hogy – amint azt Petőfi költőtársa, barátja, Arany János megfogalmazta – elfúhat bennünket az idők zivatarja, és tényleg nem marad az Istennek magyarja. A Szózat elementáris erejű képe a nemzethalálról és a sírról tapasztalati fogantatású. A kérdés, amit a reformkor nemzedéke föltehetett magában: és akkor mi marad utánunk?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!