Ötvenéves lett a Száll a kakukk fészkére Mellár Dávid2025. 12. 14., v – 16:28
Világot járt három hazai filmje, a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelme és a Tűz van, babám! után Milos Formant a Ken Kesey regénye nyomán készült Száll a kakukk fészkére avatta amerikai rendezővé. A bemutató időpontja szerint ötvenéves a film. S mivel egyetlen kockája sem öregedett, mind a 133 perce él, lüktet, értékes és érvényes.
Szerte a világon mindenütt sikere volt, van és lesz a jövőben is. Egyetlen ország fogadta fanyalogva annak idején: Csehszlovákia. A rendező hazája. Hiába nyert öt Oscar-díjat, hazai kritikusai, akár egy megcélzott varjúsereg, csak károgtak és károgtak. Hogy ez a Forman már nem az a Forman, aki itthon volt. Hogy eladta magát, behódolt az amerikai filmiparnak, hogy fényévnyi távolságba került a Fekete Pétertől és a Szöszitől. Csak az önkéntes tűzoltók falusi bálját nem emlegették fel neki, a Tűz van, babám! fájdalmasan igaz, „égető” világát. Azért ugyanis még itthon kellett lakolnia, mivel egy ünnepi tűzoltóbál kínos történetével tartott görbe tükröt az akkori politikai rendszernek.
A prágai tavasz eltiprása után be is tiltották a filmet nem kevesebb mint húsz évre.
Csehszlovákiában Forman a Kakukkot le sem forgathatta volna, a kész filmről pedig csupán annyira vett tudomást az ország, hogy nem engedte közönség elé.
„Számomra ez a regény nem pusztán irodalmi remekmű volt, hanem maga az élet – nyilatkozta annak idején a rendező –, vagyis mindaz, ami a születésemtől, 1932-től fogva egészen 1968-ig történt velem. Az én Ratched főnővérem a Csehszlovák Kommunista Párt volt. Ő határozta meg, mit szabad és mit nem, mi az, amiről beszélhetek, és miről kell hallgatnom, mit engedhetek meg magamnak, és mitől kell óvakodnom, de még azt is, hogy ki vagyok és ki nem.”
Ezért hagyta el az országot 1968-ban, ezért nem jött vissza Párizsból, és ment inkább tovább Amerikába, ahol már szóba sem jöhetett, hogy meghosszabbítják a kinttartózkodási engedélyét. Így lett belőle hivatalosan disszidens – akarata ellenére. Filmet rendezni ugyanis már ott akart, ahol minden lehetőséget megkapott ahhoz, hogy szabadon dolgozhasson.
„New Yorkban, a hetvenes évek elején csomagot kaptam Kaliforniából – vázolta a regénnyel való találkozását. – Sem a könyv szerzőjét, sem magát a művet nem ismertem. Azonnal elolvastam, és rögvest világossá vált, hogy ilyen alapanyag még nem volt a kezemben Amerikában. Később kiderült, már korábban is lett volna lehetőségem filmre vinni a regényt, még mielőtt elszakadtam volna Csehszlovákiától.”
A hatvanas évek elején Kirk Douglas ugyanis megvette a regény színpadra való feldolgozásának a jogát. Született is belőle egy sikeres előadás a Broadwayn. Ő játszotta McMurphyt, a lázadót. A megfilmesítést azonban egyetlen stúdió sem vállalta. 1968-ban Kirk Douglas ellátogatott Prágába, s mivel látta a Tűz van, babám!-at, és el volt tőle ragadtatva, találkozott Formannal. Úgy gondolta, nála ideálisabb rendezőt sehol sem találna, akinek felkínálhatná az anyagot. A szóbeli megegyezésnek azonban nem lett folytatása. Kirk Douglas elküldte a regényt Formannak, ő viszont nem kapta meg. Nem kézbesítette ki neki a posta. Közbelépett a titkosrendőrség, Kirk Douglas pedig hiába várt a cseh rendező válaszára.
Évekkel később a jog apáról fiúra szállt. Színre lépett Michael Douglas, aki az akkori kormányellenes megmozdulások egyik élharcosa volt, és azonnal ráharapott a témára. Az egyén és az adott társadalmi rendszer ütközési pontjára. Saul Zaents személyében talált egy tapasztalt producert, akivel összefogott, és rendező után nézett. Elküldte a forgatókönyvet Milos Formannak anélkül, hogy tudta volna, évekkel korábban az édesapja is őt szemelte ki a rendezői posztra.
Forman előtt megnyílt az út. Csakhogy a főszerepre Kirk Douglas pályázott, aki már a hatvanadik évéhez közeledett. Neheztelt is sokáig cseh kollégájára, hogy nem neki kínálta fel a szerepet, hanem mások mellett Marlon Brandónak és Gene Hackmannek. A hőn áhított színészek közül azonban mindenki visszautasította a lehetőséget. Így talált rá Forman Jack Nicholsonra, aki a Kínai negyeddel akkor már kitűzte a zászlót pályája csúcsára.
McMurphy, a börtönbüntetésre ítélt csavargó bolondnak tetteti magát, ezért elmegyógyintézetbe zárják, ahol a megfélemlített ápoltak egy kegyetlen főnővér áldozatai. A kötelező csoportterápia csak megszégyeníti az egyébként is bűntudattal élő betegeket. Az intézet újdonsült lakója mindent megtesz, hogy helyreállítsa a kisiklott kapcsolatokat, és életet vigyen a szürke falak közé. Lázadást szít. Aki mellé áll, az Ratched nővér parancsára sokkterápiában részesül.
Forman szereti a lázadó karaktereket. McMurphy lázad. Berger a Hairben úgyszintén. Mozart az Amadeusban ugyanezt teszi. Hősök, akik kimozdítják négy sarkából a világot. A végén persze belepusztulnak. Inkább a megsemmisülést választják, semmint az elviselhetetlen, antidemokratikus rendszert.
A forgatás Amerika észak-nyugati részén, egy Oregon állambeli kórházban zajlott. Három hónapig tartó, mindenki számára megerőltető munka volt. Forman nem az amerikai pszichiátriai intézetekben zajló „különleges ambíciókat” akarta dokumentálni, csupán hitelességre törekedett. Hogy a közeg és a benne élők sorsa a lehető legautentikusabb legyen. A kórház igazgatója, a filmbeli doktor Spivey az intézet személyzetével és pácienseivel együtt szerepel a filmbeli történetben. A Ratched nővért alakító Louise Fletcher, a bürokratikus rend megtestesítője a forgatás szüneteiben is ugyanaz a szigorú, megközelíthetetlen nőszemély volt, mint amilyennek a szerepe szerint kellett lennie. A pszichiátria minden ápoltja azt a benyomást kelti, hogy egykor McMurphyhez hasonlóan ellenszegültek minden társadalmi normának, szabályzatnak, előírásnak.
Milos Forman filmje ma is ugyanolyan nyugtalanító, mint amilyennek annak idején láttuk. Lényeges kérdésekre keresi a választ. Kinek van jogában meghatározni, hogy mi számít normálisnak? Kinek a fészkére száll a kakukk, és miért éppen azt a fészket választja? Más lesz belőle, ha idegen fészekben nevelkedik, vagy önmaga marad? Meg kell-e hajolnunk a hatalom előtt?
Nem lett avítt, múzeumi tárgy a Száll a kakukk fészkére. Ugyanolyan élő, ugyanannyira aktuális alkotás, mint a bemutató idején. De lehet, hogy még élőbb és még időszerűbb. Öntudatos, határozott, kérlelhetetlen, mániákus McMurphykből pedig szerencsénkre ma is van jó néhány.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
