Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett II.

Az előző rész: Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett I.

Sándor ekkor – 1811-ben – már tizedik éve volt cár, miután apját, Nagy Katalin fiát, I. Pált meggyilkolták – lehet, köze is volt hozzá, de ez nem bizonyítható. Megjegyzendő, hogy Pál cár zabigyerek volt, nem III. Péter cár (Nagy Katalin férje) volt az apja, hanem egy Szaltyikov nevű gárdatiszt. Sándort nagyanyja, a cárnő gondosan neveltette, és a fiatal Sándor egyszerre akart megfelelni nagyanyja meglehetősen (nem mai értelemben vett) liberalizmusának és apja konzervativizmusának, ami nem igazán lehetett egyszerű.

Feljegyezték, hogy bár már 15 éves korától jelentős feladatokat bíztak rá, volt Moszkva kormányzója és a katonai kollégium elnöke, udvaroncainak azt mondta, legszívesebben magánemberként külföldön élne – amit ma egy angol herceg megtehet, azt 200 éve egy orosz herceg nem tehette meg. Fő tanácsadója és bizalmasa Mihail Szperanszkíj volt, aki a külügyet is vezette: éppen a Napóleoni hadjárat alatt szakított vele, mert – egyszerűsítve – Szperanszkíj a megadás híve volt. Sándor igyekezett fentről reformálni: egyházi népiskolákat és három egyetemet alapított, miniszterelnököt, államtanácsot nevezett ki, reformálta a hadsereget, bevezette a hivatalnoki karban a vizsgáztatási rendszert, csökkentette a nemesi előjogokat, és azonnal kiszállt volna a franciák elleni háborúból, amibe Pál cár beleugrott. Egyszerűen azonban ezt nem tudta megtenni, mert az egész Európát érintő harcokból, mint a kelet nagyhatalma, nem maradhatott ki.

1805-ben csatlakozott tehát az angolokhoz, poroszokhoz és az osztrákokhoz, a harmadik franciaellenes koalícióhoz. Lehetetlennek tűnt, hogy a négy hatalom együtt ne győzzön. De nem Napóleonnak. Az oroszok ausztriai hadjárata kudarccal végződött, jelentős részben azért, mert a fiatal Sándor nem hallgatott Kutuzovra, aki manőverezésre akarta kényszeríteni (már akkor és ott is) Napóleont. Az orosz hadsereg 1805 december másodikán Austerlitznél, főleg Kutuzov gyenge – és részeg – vezetése miatt katasztrofális vereséget szenvedett: orosz csapatokat Narva óta így meg nem vertek. Maga Sándor cár majdnem fogságba esett, az ütközet utáni éjszakán egy parasztház padlásán bújt, míg a francia dragonyosok a házban kivont karddal keresték. Ausztria békére kényszerült, a Német-Római (első…) Birodalom közjogilag is megszűnt.

A súlyos lelkiismereti válságba került Sándor azonban a negyedik koalícióhoz is csatlakozott. Az eredmény: 1806. október 14, a jénai csatában Napóleon tönkreveri a poroszokat, bevonul Berlinbe. Az oroszok tovább folytatják, de 1807 júniusában a friedlandi vereség után senki támogatására Európában nem számíthattak. Sándornak bele kellett egyeznie, hogy kivonja erőit Havasalföldről és Moldvából, és ahhoz is jó képet kellett vágnia, hogy Napóleon elvette a lengyel területeket Poroszországtól, és Varsói Nagyhercegségként újraalapítja a lengyel államot. De a ravasz cár megegyezett Napóleonnal, hogy cserébe, miért részt vesz a kontinentális zárlatban, és Anglia elszigetelésében, Napóleont „nem érdekli”, hogy elveszi Finnországot a svédektől (A svéd király az a Bernadotte lesz, aki Napóleon marsallja volt, de Napóleon gyávaság miatt kitaszította a hadseregből. A svéd király persze bosszúért lihegett, na meg főleg felesége, Desire, az egykori boltoslány, aki azelőtt Napóleon szeretője volt. Egyébként Bernadotte svéd királyként sose vetkőzött le szolgái előtt. Mit szégyelt? Egy tetoválást. Még fiatal százados korában, a forradalom idején varratta a „Halál a királyokra!” feliratot a mellkasára.), és hogy titkos szerződésben felosztották egymás között Törökország európai területeit. Sándor cár azonnal el is foglalta Grúziát. A tilsiti béke azonban nem tartott sokáig: Sándor az orosz nagyhatalmi elveket betartotta, papírrongyot soha: esze ágában nem volt a kontinentális zárlatot megtartani, hiszen remekül kerestek az angol árukon és az angoloknak szállított fán, salétromon, szurkon, lenen, viaszon, gabonán, füstölt halon, vodkán, érceken. Napóleon tehát támadást határozott el. Ugyanaz volt az elképzelése, mint később Hitlernek: a „hitszegő Albion” leveréséhez először egy gyors és határozott hadjáratban megverik a tehetetlen, roskatag, buta, lusta oroszokat, majd jól móresre tanítja őket, és utolsó kontinentális ellenfelétől megszabadulva, minden erejével és figyelmével Anglia – pontosabban a londoni city pénzeszsákjai – ellen fordul…

Napóleon szemére vetik, hogy hetvenkedő, elbizakodott volt, mit sem tudott Oroszországról, és elkövette a legnagyobb hibát, amit hadvezér (vagy bármilyen vezető, sportoló stb.) elkövethet: lenézte az ellenfelet. Ez nem igaz, Napóleon ilyet soha nem tett volna. Nagyhangú nyilatkozatait csak környezetének és az európai közvéleménynek szánta, ő nagyon is pontosan tisztában volt a feladat nehézségével és súlyával, ezért is készült rá – fél éven keresztül. Gondosan mérlegelt, a világtörténelemben addig még sosem látott méretű haderőt, 580 000 főt, a „Grand Armee”-t gyűjtött egybe, számolt, tervezett, ütemtervet készített, amennyire tőle tellett, biztosította a hátországot, és tisztában volt vele, hogy Oroszország hadjáratának problémája elsősorban logisztikai probléma, ezért gondosan megtervezte az utánszállítást. Legalábbis azt hitte. Hadseregének csak a fele volt francia, a kisegítő, megszálló, illetve mellékhadszíntéri feladatokra vazullusait vezényelte: gyakorlatilag minden európai állam küldött kontingenst – mást nem tehetett – az osztrák haderőben négy magyar huszárezred, és a császári gyalog-, és gránátosezredekben további nagyszámú magyar katona vett részt a hadjáratban. Napóleon azzal is tisztában volt, hogy szívós elszántságot saját francia és nápolyi csapatain kívül csak a lengyelektől várhat, akiknek visszaadta az országukat, és akik tudták, hogyha az oroszok győznek, akkor annak vége. Lám, hát akkor is így ment: az úr parancsolt, a többi felsorakozzék az oroszok ellen, apelláta, ellenvetés, kérdés, az nincs. Oroszország ellenség, a „miért is?” kérdés feltétele – árulás.

Napóleon seregeinek felvonultatását már március végén megkezdte, és csapatait Poroszország, a Varsói Nagyhercegség területén, illetve részben Magyarországon és Moldvában vonta össze. A fő csapásirányba induló seregét természetesen ő maga vezette – ennek létszáma mintegy 300 000 fő volt, ennek majdnem háromnegyede francia. Egy mintegy 30 000 fős sereget Victor marsall parancsnoksága alatt a Visztula és a Nyeman között határbiztosításra és az utánpótlás fedezésére hátrahagyott, a kényszerű szövetségeseket többnyire megszállási feladatokra, illetve a déli szárny biztosítására rendelte. Legfontosabb és legnevesebb parancsnokai – LeFebvre, a gárda parancsnoka, Ney és Murat marsallok, Davout, Morand és Grouchy, a későbbi waterloo-i tragédia előidézője a császárral tartottak. A fősereggel párhuzamosan haladó fedező hadtest parancsnokságát Napóleon öccsére, Jeromosra, a vesztfáliai hercegre bízta – utóbb kiderült, ez nem volt jó ötlet, hiszen ő csak nevében volt Bonaparte. A hadsereg – ez figyelemreméltó – június 22-én kelt ált az orosz határon, pontosabban a Nyeman folyó hídjain – bár a teljes sereg átkelése három napig tartott – és kezdte meg a támadó műveleteket. Ugyanaznap, mint 129 évvel később egy másik hódító…

Napóleon kiáltványt fogalmazott meg katonáihoz, és egyben az európai közvéleményhez, amelyet az újságok Londontól Isztambulig megírtak:

Nem, ezt nem tegnap írták, hanem 1812-ben.

Mindjárt az átkeléskor baljós előjel történt. Napóleon előrelovagolt, és lova megriadt egy mezei nyúltól, és a császárt ledobta. Napóleon nem sérült meg súlyosabban, csak a csuklója rándult meg, de maga a babonás korzikai és persze csapatai is rossz ómennek vették az esetet.

A sereg a lengyel dzsidzsás könnyűlovasság felderítése mögött, rendben menetel, mögöttük társzekerek végeláthatatlan sora, a sereg menetvonala közel ötven kilométer hosszú. Ellenségnek híre-hamva sincs. Azt látják, mint az 1939 decemberében Finnországba betörő vöröskatonák: csendes erdők, halott pusztaság, ahol csak a szél hangjától eltekintve kísértetes némaság, sehol egy lélek, csak felgyújtott falvak, ahol egy falás étel, egy vödör víz nincs. Az oroszok kiürítették a sereg előtt és oldalra húsz versztányi távolságban az összes települést. A muzsikok gyorsan learattak, a gabonát elvermelték, eldugták, az állatokat elhajtották. A franciák csak madarakat és néma fákat látnak, bármerre néznek, oroszt egy lelket se.

Sándor cár a támadás pillanatában a határközeli Vilnában tartózkodik, a támadás híre egy bál közepén éri. Sürgősen visszavonul: lovassági tiszti egyenruhájában egy litvániai templomban imádkozik, és az Úr tanácsát kéri. Nem tudni, Jézus mondta-e neki, vagy ő döntött úgy, de hadvezéreit a felégetett föld politikájára rendeli, csalogassák csak be a franciákat több száz kilométer mélységbe. Távozása előtt egy levelet diktált és átadta követének, a rendőrminiszer Balasovnak, hogy azt vigye Napóleonhoz. Jellemző, hogy Balasov addig készülődött az indulásra, Napóleon pedig olyan sebességgel menetelt, hogy a levelet abban a szobában adta a császár kezébe, ahol a cár rábízta. Napóleon Sándor békejobbjára lenéző és sértő választ küldött Szentpétervárra: „ezt előbb kellett volna átgondolnia, most már a fegyverek szavából okuljon”.

Balasov azt állítja, ő már Vilnában figyelmeztette a császárt arra, hogy Oroszországban a vesztébe rohan, de ugyebár, messziről jött ember azt mond, amit akar.

A cár két orosz hadsereget állított fel, és bármennyire is rengeteg az orosz, a két sereg együtt is gyengébb volt a francia főerőknél. Egyesülni azonban biztosan nem fognak, mert a két parancsnok, a skót származású Barclay de Tolly és a grúz Bagratyion herceg szívből gyűlölik egymást. A maguk módján mindketten jó hadvezérek, de Tolly jól képzett elméleti stratéga, Bagratyion rámenős, harcias és nagyon népszerű a katonái között, de egyvalamit még a harcnál is jobban szeret: az intrikát. Egyre-másra küldözgeti a feljelentő leveleket parancsnoktársáról, a „német áruló”-ról (azt, hogy van olyan nép, hogy skót, nyilván nem tudta), hol a cárnak, hol a hadügyminiszternek, hol az államtanácsnak, merthogy de Tolly folyton visszavonul, ő meg egyedül nem tud támadni. Barclay de Tolly legnagyobb hadműveleti sikere az volt, hogy meggyőzte a cárt: menjen haza Szentpétervárra, ne akarjon hadműveletet vezetni (II. Miklóst az első világháborúban erről nem lehetett), ott várja a híreket, ne maradjon a hadseregnél. Azt biztosra vették: a tenger felől a franciák nem fognak Pétervárra támadni, az angol flotta meg fogja akadályozni nagyobb csapatszállítás végrehajtását.

Napóleon serege menetel, és a háború első két hetében gyakorlatilag egy puskalövés se dörren. Az első ütközetre Minszk előterében kerül sor: Bagratyion mintegy ötvenezer fős hadseregével szemben Jeromos Bonaparte 110 ezres hadereje áll szemben: Jeromos gyakorlatilag szájtátva hagyja, hogy Bagratyion egy határozott oldalmanőverrel kivágja magát a bekerítésből, miközben a francia hadosztályparancsnokok elkeseredetten kérnek parancsot a támadásra. Napóleon tajtékzik: leváltja Jeromost, és a seregtest élére Davout tábornokot nevezi ki. Jeromos duzzogva hazautazik, katonái irigykedve nézik, Napóleon pedig elkönyveli, hogy öccse, képességei alapján, úgy tud a legtöbbet hozzátenni a hadjárat sikeréhez, hogy nincs láb alatt.

Forró nyár van, a franciákat egyelőre nem Tél tábornok, hanem Nyár tábornok támadja. A lassan tekergő folyókon kívül nincs ivóvíz, a katonák egy sáros pocsolyáért is ölre mennek. A szúnyogok tömegei támadják őket. A lábbelikről kiderül, hogy nem az orosz utakra valók, a katonák bakancsa, felszerelése máris rongyolódik. A mocskos és trágyás orosz falvak koszos házaiban a katonák tetvet kapnak, attól kiütéses tífuszt, és július 11-én, mindössze húsz nappal az indulás után megvannak az első vérhasban elhunytak. A nagy tömegű ember nem tud rendesen tisztálkodni, Napóleon szállásmestere, Bourgogne, aki emlékiratait és élményeit az utókorra hagyta, Danzingból a hadtápraktárakból sürgősen szappant, fehérneműt és ruhát rendel a katonáknak: a társzekerek, amelyek az élelmiszer- és (egyelőre még kevés) lőpor-, lőszerfogyást egészítik ki, visszafelé se mennek üresen: ezerszám viszik hátra a betegeket a lengyelországi, poroszországi tábori kórházakba. A szekerek rendszeresen eltörnek a rossz utakon, vontatásuk a röges talajon több lovat igényel. Kiderül az első logisztikai hiba: Napóleon ugyan hatalmas mennyiségű gabonát, füstölt húst és kétszersültet halmozott fel a Danzingi és Königsbergi raktárakban, de nem gondoskodtak elegendő zabról, abrakról, úgy voltak vele, majd legelnek a lovak, ott, ahol a kozákok lovai. Csakhogy a kényes, nem a sztyeppéhez szokott nyugat-európai lovaknak sovány élelem az. A lovak legyengülnek, a nehézágyúkat alig bírják vontatni, egyes dragonyos- és tüzérparancsnokok elkövetik azt a hibát, hogy a házak zsúpfedelének penészes szalmáját etetik fel a lovaikkal – a kazlazott szalmát a muzsikok mind pernyévé égették -, melyek ettől mikotoxin-mérgezést kapnak, elhullanak.

Szervezett ellentámadással még mindig alig találkoznak a franciák, de nem is kell. Egy falás ételt nem találnak, a falvakban a kutak megfertőzve, megmérgezve vagy betemetve. Aki lemarad, a parasztok elkapják, aki elkóborol, a sztyeppe farkasai felfalják. Egyszer Dosztojevszkijt megkérdezték egy francia társaságban, jellemezze minél rövideben nemzettársait, ő egy szót mondott: lopnak. Találó. Leírtak esetet, hogy egy faluban éjszakázó vértes squadron reggelre két átvágott torkú őrét vérben fekve, és nyolcvanöt lovának hűlt helyét találta. A muzsikok aligha honvédelmi szándék vezette, de a végeredmény szempontjából mindegy…

Napóleon főserege 30 nappal az indulás után még csatát nem vívott, de máris harminchétezer embere hiányzik halottban és harcképtelen, visszaszállított vagy hátrahagyott betegben. A nem francia és nem lengyel csapatokból megindulnak a szökések is, egyelőre még csak módjával.

Bagratyion serege dél felé mozdult, de mi van Barclay de Tollyval? Napóleon felderítői jelentik, hogy a Dvina partján kiverték a muzsikokból, az orosz sereg Vityebszkben van. A császár maga megy ki a könnyűlovassággal felderíteni, és seregét megindítja az ellenség felé. Július 27-én, 35 nappal az indulás után végre látnak reguláris orosz katonát: Vityebszk alatt megpillantja az 1. orosz hadsereget. Serege annyira fáradt és törődött az 1200 km-es menet után, hogy egy nap pihentőt ad nekik. De Tollynak több se kell: azonnal visszavonul Oroszország belseje irányába, csak pár kozák szotnya csap rá a francia gyalogságra. Objektív hadtörténészek ezt a késlekedést tekintik Napóleon legnagyobb hibájának az oroszországi hadjárata alatt. Hiába fáradtak, menetből támadva akkor is megsemmisíthette volna a harmadakkora létszámmal se bíró oroszokat, akik különben sem tudják értelmezni, hogy nem ők vannak döntő létszámfölényben. Bagratyion megint mindenféle gyáva árulónak elmondja parancsnoktársát, holott tudja, hogy az helyesen cselekedett, és győz a józan esze: ő is Szmolenszkhez vonul, hogy a két sereg egyesülve vegye fel a harcot a „korzikai ördög”-gel.

Napóleon, ha már úgyis megszöktek előle, még több napot ad a pihenésre, és hogy a katonák megfoltozhassák felszerelésüket, és utólérje őket a hadtáp, és lassan vonul tovább Szmolenszk felé. Platov atamán kozák hadteste Inkovónál rácsap a francia utóvédre: a védő Sebastiani elit hadosztály ugyan visszaveri a túlerőben lévő ellenség támadását, de súlyos veszteségeket szenved, és az oroszok 160 szekérrakomány élelmet és muníciót zsákmányolnak, még többet felgyújtanak. A véres veszteség előrevetíti, mire számíthatnak majd az utolsó lehelletéig harcoló orosz gyalogsággal szemben.

A két orosz hadvezér természetesen nem ért egyet. 125 000 fős egyesült haderejével Bagratyion mindenféleképpen támadni akar, de Tolly a folyóra és a szolenszki várra támaszkodva sáncokban védekezni, védeni a várost, beásott tüzérséggel, mondván, a francia túlerő így is jelentős. Bagratyion nem logikátlan módon azt mondja, hogy a Borisz Godunov építette föld-, és faerőd legfeljebb a tatárhordák ellen volt jó 200 éve, de Napóleon tüzérségének nem lesz akadály. Augusztus 15-én Napóleon fáradt serege megérkezik, és a korzikai ezúttal nem engedélyez pihenőt: végre itt az alkalom! Másnap hajnalban általános támadást indítanak. Napóleon végre elemében van, mint mindig, kibújik belőle a tüzér, több 12 fontos ágyút maga irányoz be. A városban véres kézitusát vívnak, és Bagratyion minden tiltakozása ellenére délben Barclay de Tolly elrendeli a visszavonulást.

 (Folytatása következik, a szerző olvasónk.)