Viktória háromévesen került gyermekotthonba. Szülőanyjának csak a hátára emlékszik, mert – amint arról beszélgetésünk alatt mesélt – ő mindig ment. Elment… Otthagyva őt és testvéreit, akikkel sokszor a szomszédban leltek éjszakai menedékre… Háromévesen már egy gyermekotthonban találta magát. Ahol először csak azt érzékelte, hogy jó a gyerekekkel lenni… De az anya hiányzott. „Mindig egy asszonyért imádkoztam, akit anyának szólíthatok” – emlékszik vissza. S egy napon belépett az internátus kapuján az a házaspár, akik őt választották, akiknek ő lett a legdrágább kincsük: a gyermekük… És igazi anyára lelt.
– Hosszú út, sok-sok átimádkozott év vezetett oda, míg férjemmel az örökbefogadás mellett döntöttünk – mondja az anyuka, Szarka Irénke. – Már súroltam a nyugdíjkorhatárt, 54 éves voltam, mire Isten felkészített arra, hogy szívben is születhet gyermekem. És hálás vagyok, hogy meghallottam ezt az elhívást, s hogy a Sámuel Alapítvány segítségével rátaláltam a gyermekemre, s hogy ma már boldog nagymamaként élhetem e földi életem.
– Örökbefogadó szüleimmel való találkozásunk előtt nem tudtam, hogy ők már korábban a fényképek alapján engem választottak, de amikor az első engedélyezett találkozáskor megláttam őket, szeretet és béke költözött a szívembe. Tudtam, éreztem, hogy hozzájuk tartozom. S azóta is hálás vagyok, hogy gyermekükké fogadtak – vallja Viktória, akit a Sámuel Alapítvány huszadik évfordulója apropóján indított gyermekmentő kampány arcaként sokan megismerhettek.
– Kilenc. Emlékszem, amikor az igazgató hivatott, és mondta, hogy Marina – mert akkor így hívtak –, egy házaspár szeretne örökbe fogadni, nem kértem gondolkodási időt, azonnal igent mondtam, hisz hosszú évek óta ezért imádkoztam. És igazi otthont, szerető szülőket kaptam.
– Sajnos ő egy idő után elhagyott bennünket, s aztán meg is halt. Ami nagyon megrázott. Mert ő nagyon szeretett engem. Mindig szeretettel emlékszem rá. Munkából hazajövet soha nem jött üres kézzel, csokit, fagyit hozott nekem. Korábban meghalt a vérszerinti anyám, az nem fájt ennyire. Neki az arcára egyébként nem is emlékeztem, mert ő soha nem foglalkozott velem. A kislányom most kisebb, mint akkor én voltam, de ő megismer, fut elibem. Én meg csak a hátára emlékszem, amint az ablakból néztem, hogy megint elmegy…
– Igen, ők is gyermekotthonba kerültek. A nővéremmel nagyon jó a kapcsolatom, ő most 34 éves, van családja. A bátyám (28 éves) már problémás eset, ő az anyánk vérét örökölte. Pedig a szüleim őt is szerették volna örökbe fogadni. Gyakran el is hozták ide a gyermekotthonból, de ő inkább a barátokat, a szabados életet választotta.
– Könnyen, mert szüleim nagyon szerettek. Anyukám rengeteget foglalkozott velem. Az iskolában sem voltak komolyabb gondok. Előbb itt tanultam Kígyóson, hogy megtanuljak magyarul. De látták a szüleim, hogy nehezen megy így a tanulás, aztán a beregi iskolában jártam ukrán osztályba. Végtelenül hálás vagyok, hogy végül a Beregszászi 1. sz. Középiskolába írattak be. Ott nagyszerű közösségben találtam magam. Érettségi után felvételt nyertem a főiskolára is, de azt nem fejeztem be. Munkalehetőség akadt a Beregkábelben, s azt választottam. És nem bántam meg. Ott ismertem meg a férjemet, akiben igazi lelki társra találtam. Aztán dadának hívtak a helyi óvodába. Örömmel mondtam igent, mert nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ma már tudom, hogy ez a küldetésem: gyerekek között kell lennem.
– Sokat imádkoztam azért is, hogy legyen majd saját családom. És hálás vagyok, hogy az Úr meghallgatott, egy végtelenül szerény, jólelkű, alázatos istenfélő férjet adott mellém. Akinek van ideje meghallgatni, aki mindenben mellettem áll. Egyébként nagycsaládot szeretnénk, ezért imádkozunk. De Istenre bízzuk, ahogy ő akarja. Hiszem, majd ő kimunkálja. Hálás vagyok azért is, hogy anyukám és Mirjám annyira szeretik egymást.
Egyébként anyukám bent volt velem a szülőszobán is, így ő is részese lett annak a csodának, amit egy gyermek világrajötte jelent. A kislányom nagyon ragaszkodik a nagymamájához, és ez engem is végtelenül boldoggá tesz. Adhattam én is anyának valamit. Életem végéig hálás leszek azért, hogy ő, ők engem választottak és szerető családban nőhettem fel. Tőle tanultam meg mindent. Amikor kikerültem az intézetből, én a lisztet sem ismertem, nem tudtam, hogy készül a kenyér, az étel. Anyukám mindenre megtanított.
Dolgozni is. Sokat kertészkedtünk. Miután apukám elment, hosszú ideig így tartottuk fenn magunkat: termeltünk, piacoltunk. Én ezt is nagyon szerettem. Meg a kis vállalkozásunkat is, amikor tűpárnákat készítettünk, vagy fonálgömböket „gyártottunk” esküvők, ünnepségek helyszíneinek dekorálására. Megtanultam értékelni a munkát. És ma sem is tudok tétlenkedni.
– Én sokat köszönhetek az alapítványnak, hisz ők segítettek anyukáméknak abban, hogy örökbe fogadhassanak. Géza bácsi (Sipos Géza, az alapítvány elnöke, a szerk.) kísért az oltárhoz is, amiért szintén hálás vagyok. És mindig segítettek nekünk, mindig ott voltak mellettünk, amikor szükségünk volt rá.
Emlékszem, egyszer nagyon vágytam egy dzsekire, de anyukám végtelen szeretettel és sajnálattal megmagyarázta, hogy ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Ám az Úr kirendelte. Nemsokára az alapítványtól érdeklődtek, hogy mire lenne szükségünk, és hogy a gyerekek rajzolják le, mit szeretnének karácsonyra. Egyébként ünnepekre mindig kaptunk tőlük ajándékot. És én akkor egy virágos dzsekit rajzoltam le. És megkaptam. Még mindig őrzöm. De most már oda fogom ajándékozni egy gyereknek, akinek hiszem, szintén örömet fogok vele szerezni… Szóval én most azzal, hogy részt veszek a kampányban, abból a gondoskodó szeretetből szeretnék visszaadni valamit, amit én kaptam. Szeretném felhívni a potenciális szülők figyelmét arra, hogy családtípusú gyermekotthon nevelőszülőiként, vagy befogadó, örökbefogadó szülőként gyermekéleteket menthetnek, olyan gyermekeknek adhatnak esélyt arra, hogy teljes életet éljenek, akik az állami intézményekben elkallódnának. Gondoljanak arra, hogy valahol, valamelyik kórház rácsos ágyában, vagy internátusban, gyermekotthonban valaki arra vár, hogy szeressék őket. És ezek a gyerekek nagyon tudnak szeretni. Bennem még mindig az van, hogy hogy tudnám anyának megköszönni, hogy elhozott az intézetből, hogy lányának fogadott. A kertből az első virágot mindegyik bokorról anyának hozom be. Ő is virágot hozott nekem, amikor először meglátogatott. És azt soha nem felejtem el… A kampányban szeretném felhívni a figyelmet, hogy szeretetre teremtett mindannyiunkat az Úr, hogy szeressünk és szeretve legyünk. S a család az a hely, ahol ezt megtanulhatjuk, megtapasztalhatjuk, átélhetjük. Ám vannak gyermekek, akiknek ez nem adatott meg. Én a hitbe és a reménybe kapaszkodtam, imádkoztam, és nem maradtam magamra, mert volt egy házaspár, aki szeretni akart…
Kedves Olvasó, te is lehetsz az, aki szeretetet adsz!
Marton Erzsébet
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
