Az idősebb nemzedék fülének ismerősen csenghet a hatvanas évek slágerének fenti sora. De talán a fiatalabbaknak se annyira ismeretlen, hisz több előadó is énekelte később.
Persze azért az idézett mondat tartalmával kapcsolatban a kételkedés bölcs kisördöge is előbújik valahonnan.
Blaise Pascal, a nagy matematikus és gondolkodó és keresztény hívő szerint: aki angyallá akar lenni, az állattá lesz.
Vagy ha a mai, korlátlan fogyasztásra ösztökélő reklámipari tapasztalatainkat kamatoztatjuk és a létigét felcseréljük a legáltalánosabb cselekvést kifejező ige alapalakjaira: aki angyallá akar tenni, az állattá tesz. Vagy lehetne a végén a „teszi magát”, „tesz minket” alak is utalásként az élő természet igánkba hajtása és bedarálása által végbemenő angyalcsináló közreműködésünkre a globális hulladéktermelésben. És az vesse rá és ránk az első követ, aki maga bűntelen!
Pedig akár azt is hihetnénk, hogy van még számunkra remény, mert ha a föntebbieket a visszájára fordítjuk, és azt, akit vagy amit korábban a megtestesült ördögnek kiáltottunk ki, abból később nem lehet más, csak angyal, azt angyallá tehetjük – főként, ha még szeretettel pátyolgatjuk is… No, itt aztán nagyon vigyázzunk, mert épp itt bukhatunk el végleg!
Pedig mintha már előre éreztük volna, hogy ez fog történni. És mégis megpróbáltuk kicsit jobban szeretni a gonoszságnak azt a karmos és patás megtestesülését…
Azért ne hagyjuk mindjárt cserben azt a kisördögöt se, ne essünk át a ló másik oldalára, mint Mandeville A méhek meséjében, hogy az a rossz automatikusan jóvá kell, hogy váljék, és el kell, hogy hozza számunkra a boldogságot és a jólétet a beprogramozott természeti törvényszerűségeknek vagy az önműködő piaci mechanizmusoknak köszönhetően! Mintha minden csak értünk történne. Pedig nem is olyan könnyű a pokolból csak úgy ukmukfukk a mennybe emelkedni.
Nem könnyű, és nem is rajtunk áll kizárólag, mert ahogy Pascal is írja, bennünk, emberekben elválaszthatatlanul összekeveredett a jó és a gyökeresen rossz.
És nem is léphetünk ki ebből a bőrünkre menő játszmából, nem vonulhatunk el a világból szerzetesi magányba, nem húzódhatunk vissza a cselekvéstől és annak nem szándékolt következményeitől valami steril mennybe. Akkor is tennünk kell a dolgunkat, ha magával az ördöggel kell leparoláznunk, vállalnunk kell annak minden ódiumát, tudva, hogy a végzetünk elkerülhetetlen, és mégis küzdve és bízva valami az akaratunkkal szemben is ható és a tetteink következményeitől gyökeresen különböző csodában. Mert másképp nem lehet. Esetleg csak döglött hal módján az árral együtt úszva.
Mert a mi Urunk se a jók miatt jött el közénk, hanem az elveszett bűnösökért. És ne higgyünk senki mást megváltónak, magunkat, a gazdaságot, a technikát és más emberi találmányokat vagy intézményeket se! Mert azok önmagukban nem segíthetnek, hanem inkább csak kárhozatba vihetnek, ha túlzó mértékben és csak rájuk támaszkodunk.
De talán mindig és mindenek ellenére mégis van valaki, aki minket jobban szeret. Akkor is, ha nem hiszünk már senkinek és senkiben, mert annyira áthat mindent a gonoszság és gyűlölet.
És bár annyi megvalósult rettenetes társadalmi és tudományos utópia után már hinni sem merünk, tovább élni mégis csak az segít, hogy valahol mélyen bízunk benne, hogy egyszer talán mindenek ellenére bekövetkezik az a már nem is remélt csoda és kegyelmet nyerünk – nem magunknak köszönhetően elsősorban, hanem Neki. És ezért, Őérte folytatjuk a küzdelmet.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
