Mindössze tíz nap kellett a dzsihadista tálib mozgalomnak ahhoz, hogy a két évtizedig a világ vezető hatalma által pénzelt, felépített és kiképzett afgán kormányhadsereget térdre kényszerítse és Afganisztánt újra az uralma alá vonja. Noha a kabuli rezsim hadereje – legalábbis papíron – mintegy 300 ezer főt számlált, amivel a tálibok 50 ezer harcosát mind élőanyagban, mind felszerelésben messze túlszárnyalta, a kormánycsapatok meg sem próbálták feltartóztatni a dzsihadistákat és gyáva módon vagy menekülőre fogták vagy egyszerűan átálltak a győztesnek vélt oldalra.
A tálib hadműveletek gyorsasága a második világháborús német „villámháború“ (Blitzkrieg) elméletét is megszégyenítette. Nincs mit szépíteni: a tálibok, hadtörténeti szempontból bizonyosan, történelmet írtak. Alig két hét alatt egyik afgán tartományi székhely a másik után került a lázadók kezére, és míg a nyugati szakértők aggódva tekintettek a villámgyors előrenyomulásra, mégis biztosra vették: az afgán kormány még hónapokig kitart. A kijózanodás legkésőbb Kabul elestével őket is elérte, az afgán kormányzat és az ország fegyveres ereje szinte pillanatok alatt köddé vált.
Hogy történhetett meg, hogy a dollármilliárdokból felépített, haditechnikában és létszámban jelentős afgán hadsereg ilyen szégyenteljes módon csődött mondott? Hogyan történhetett meg, hogy az Egyesült Államok 20 évnyi afgán kaland után ennyire rosszul mérte fel a hadihelyzetet?
Nem minden a létszámbeli fölény
Afganisztán fegyveres ereje, amibe beletartozik a hadsereg és a rendőrség állománya, papíron 300 ezer főt számlál – vagyis inkább számlált. A nyugati, elsősorban amerikai mintára felépített és kiképzett katonaság töménytelen mennyiségű, az amerikaiak által levedlett nehézfegyverzetet kapott, ezen felül egy szolid, mégis ütőképes légierőt is fenntartott. A katonai szektorba pumpált pénzek összértéke elérte a 83 milliárd dollárt.
Ezen erő ellen a tálibok mintegy 50 ezer (ez a létszám a hadműveletek kezdetével, majd az első sikerek láttán meredeken emelkedésnek indult) harcosa vonult fel, főképp könnyű kézi- és páncéltörő fegyverekkel és pick-up járművekkel felszerelkezve.
A papírforma alapján a szakértők egy része, a politikusok teljes gárdájáról nem is beszélve, biztosra vette a kabuli kormányzat győzelmét. Mindazonáltal az afgán kormányerők megalakulásuk óta az USA árnyékhadseregeként működtek és fő szerepük a szövetséges csapatok aktív támogatásában rejlett. Ahogy az Egyesült Államok megkezdte csapatai kivonását Afganisztánból, nyilvánvalóvá vált a helyi kormánycsapatok gyenge harcértéke: a „nagy testvér” támogatása nélkül a magára hagyott árnyékhaderő kártyavárként omlott össze. Ez a katasztrofális harci morálra vezethető vissza, ami több fontos aspektusból tevődik össze:
1, Korrupció
Az afgán haderő tényleges létszáma nem ismert, mivel az állomány huzamosabb ideje folyamatosan csökkenő tendenciát mutat(ott). Ehhez társul a tisztikarban elharapódzó korrupció. Az egyes tiszti csoportokat ugyanis jobban érdekelte a fegyverzet feketepiaci értékesítése és a tényleges állomány meghamisítása – ami után tetemes pénzösszegeket vettek fel – mint az alattuk szolgálatot teljesítő altisztek és legénység „egyben” tartása. A bevételekből aztán könnyen finanszírozhatóvá váltak a paloták és magánházak.
2, Akadózó ellátás
Bonaparte Napóleon szavaival élve a katonai sikerekhez a legénység hasán át vezet az út, hiszen az éhes katona nem képes feladatai ellátására. Így aligha meglepő, hogy a kis zsáknyi krumpli méretével részarányosan csökkent a kormánycsapatok morálja is. A bajt csak tetézte az elégtelen lőszerkészlet. Végül, de nem utolsó sorban a katasztrofális utánpótlás kérdése szorosan összefügg a korrupcióval.
3, Hiányzó jövőkép
Elég nehéz háborút vívni egy olyan hadsereggel, amelynek életében teljességgel hiányzik a jövőkép illetve a tudat, hogy miért is harcol. Az afgán nemzettudat soha nem létezett, a társadalom pedig többpólusú. Ennek megfelelően a katona nem az országért vagy a nemzetért, legfeljebb a törzsért vagy egy hadúrért harcol. A tiszt és a közkatona nem afgán, hanem pastu, tádzsik, üzbék, hazara, türkmén, stb. – és olyan hadsereg még nem győzött a történelemben, amely nem tudta, miért is harcol.
A törvényszerű vereség
Mindent egybevetve az afgán kormánycsapatok szégyenteljes teljesítménye egy katonai törvényszerűség, melyet csak a politikusok és az álmodozók nem láttak előre. Nyitott marad azonban a kérdés, hogy mennyit tudott az amerikai katonai illetve a politikai vezetés.
20 évvel az afganisztáni katonai beavatkozás és a NATO több ezer katonájának, köztük a Magyar Honvédség tagjainak halála után a nyugati világ ugyanott toporog, mint 2001-ben és a „terror melegágyának” urai újra hatalmon vannak Afganisztánban.
Orbán Gábor, MA
Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. és 20. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
