Szívet melegítő érzés, hogy a magyar válogatott a Nemzetek Ligájában négy mérkőzés után vezeti a „halálcsoportot”, megelőzve olyan futball-nagyhatalmakat, mint Németország, Olaszország és Anglia. Ez utóbbit oda-vissza alapon nagyon el is verte. Izgatottan várjuk az őszi folytatást, a hazai meccset az olaszok és idegenben Németország ellen.
Az eddigi eredményes szereplésnek viszont nem csak sportvonatkozása van. Sokkal fontosabb, hogy a magyar focisikerek hatására valószínűleg rengeteg gyerek fog felállni a gépe mellől, sarokba hajíthatja az okostelefonját, elfelejti a tabletjét és megkeresi a pincébe dobott labdáját, felhozza, felpumpálja, és kimegy a haverjaival focizni. Jó ez!
Hiszen sok gyerek már elég nehezen voltak kimozdítható kinti, szabadidős mozgásra, ne adj isten focizásra. Még a fiútestvérek sem játszottak egymással otthon, a kerti kis focikapuk árván szomorkodtak, nemhogy az udvarra, még a szomszéd szobába se ment át az egyik a másikhoz, és ha akart valamit, inkább átcsetelt neki két számítógépes játék között.
Aztán az egyik reggel az iskolában megkérdezte tőle a barátja, hogy látta-e a televízióban az esti meccset. Milyen meccset, és egyáltalán mi az a meccs, valamilyen számítógépes játék? A tévé közvetítette élőadásban, de a stadionokban még élőbb formában látható, sőt néha élvezhető is. Visszaemlékezett, hogy valamikor ő is kapott egy labdát szülinapjára, akkor még nem ismerte a betűket a billentyűzeten. Olyan gömbölyű forma volt, egyszer legurult a pincébe, ott is maradt.
Aznap nem a szobájában, hanem a nappaliban a tévé előtt ette meg a vacsoráját, együtt nézte az édesapjával és nagyapjával a mérkőzést. A meccs után még hosszú ideig beszélgettek a fociról, hogy milyen csodálatos játék, pedig már elég késő volt. Nagyapja elmondta a 10 éves fiúunokájának, hogy ő annak idején az iskola után minden nap, amíg tehette, kint focizott a grundon kora tavasztól késő őszig. A kapukat két-két pulóver vagy kabát helyettesítette, jobb esetben élére állított féltéglák, amikről kapufás gólt is lehetett lőni. Három szöglet tizenegyes volt, a kapuban cserélődtek, hogy mindenki rúghasson gólt. Azt is elmondta, mekkora ajándék volt egy igazi focilabda, sokáig ki se merte vinni, csak a szobában dekázgatott vele, nehogy megkopjon vagy kilyukadjon.
Játékvezető nem volt, néha ugyan összeverekedtek, de ez a játék részét képezte. A középiskolában majd az egyetemen már jöttek a majdnem igazi kézilabdakapuk, itt-ott nagykapuk is, majd újra a kiskapuk egy tornateremben, amíg a térd bírta…
Miközben mesélt az öreg, észrevette, hogy a lurkó a szobából kihozta a focialbumát, és kérdezősködni kezdett a kis képeken látható focistákról. Másnap délután megkeresték az elveszettnek hitt lasztit, amit kis barátjával késő estig rugdostak. Néha még az öreg is beszállt egy-egy régi, de felejthetetlen cselt bemutatva, és elmagyarázta, mi fán terem a kötény és az esernyő, mit jelent rábikázni vagy rabonázni a fociban. Aznap se laptop, se okostelefon, se tablet, hála a magyar válogatott focistáinak, a világraszóló győzelemnek és a példamutatásnak. Tartson ki a lendület!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
